Ezen a nyáron szerettem meg a szedret. Sajnos a gyümölcsök fogyasztásában korlátozva vagyok, alma, alma és megint alma: ezek a lehetőségeim. A szeder sem szerepelhetett eddig az étlapon. Eddig. De ez a nyár a frontáttörés nyara lett.

Nem mintha az idei szederben kevesebb lett volna a cukor. Más oka volt az engedékenységnek.

Ott kezdődött, hogy a piacon egy doboznyit vettünk (édes könnyelműség). Az ebéd végén a görögdinnye és az őszibarack mellett ez is az asztalra került. Pont oda, ahol Andris meg én üldögéltünk. Andris itt némi „fedésben” van: nem mindig látják apróbb gaztetteit, ráadásul a mohó nagyapa suttyomban megeszi, amit Andris nem kedvel, így üres a tányér, elmarad a szidalom.

Szóval kettőnk közé került a szedres dobozka. Andris hozzám hajolt:

— Nagyapa, te ehetsz szedret?

Kérdőn tártam szét a karom. Aligha, jeleztem, de ki tudja?

Andris is széttárta a karját. (Édes Istenem, kitől tanulta ezt a mozdulatot …) Olyasmit mond a gesztusával: próbáljuk meg! Hátha nem veszik észre.

Kiemeltem egy szedret, és sebesen eltüntettem. Andris követte példámat.

— Te jössz, nagyapa.

Mit mondjak? Szépen, testvériesen eszegettük a szemeket. Egyet ő, egyet én. Ha kettőt vett, suttogva közölte, vegyek én is kettőt. Így is történt.

Az asztalnál gyanús csönd támadt. Félelmetes, sokat mondó csönd. Lebuktunk. De senki sem szólt. És másnap ismét ott volt köztünk a doboz, tele szederrel. Egyet ő, egyet én. Kettőt én, kettőt ő.

Így ment el a nyár. Aztán Andrisék is elmentek, magányosan üldögéltem, nem volt kedvem szedret enni. Azt hallottam: Andris köpi a markát, ha ismét találkozunk, megint kezdjük az osztozkodást. Mert nincs szebb dolog ennél: Egyet én, egyet ő...

Közben kiürült a falu. A szedres doboz üresen, a jégszekrény tetején. Mint egy jelkép. Milyen szép volna, ha az életben is így mennének a dolgok: egyet ő, egyet te, egyet én.

Sajnos nem így történik. Milliókat ő, ezreket mi. Milliárdokat ő — nem szól senki.

Fogalmam sincs, mikor, hol lehetne megértetni, mekkora lehet az igazságos elosztás öröme. Jézus kenyérrel és hallal etette hallgatóit. Egy hal neki, egy neked, egy nekem. A kenyérből is egy szelet oda, egy szelet amoda. És mindenkinek jutott, senki nem maradt éhen.

És ma?...

— Elviszlek a palotákhoz — mondja a fiam. Elhúzunk a temető mellett.

Felirat:

József Attila régi sírja. Tovább! Itt régen mező volt, a végében kezdődött az erdő. Gyönyörű házak, gondozott kertek. Az üres telkeken téglahalmok, azokon is építkeznek majd.

Az út itt emelkedik. Szakállas ember vonszol egy kocsit. Rajta üres papírdobozok, rongyok.

Hazafelé. Alig látunk embereket. A piacon már csak néhány árus kínálja a fonynyadt zöldséget, tilalmas szőlőt.

Szedret nem látok sehol. Vége a szezonnak. Vagy nincs is szezonja?