Illés tömör írásaival minden túlzás nélkül „a humanitás nagykövetének” tűnik a legtöbb olvasó szemében. Jól megkomponált tárcanovelláiban, reflexióiban egy kiteljesedő mikrovilág körvonalai rajzolódnak ki. Házak, felidézett régi kertek és mezők, a félig feledett, majd újraéledő múlt számos rekvizituma, kiegészülve a jelen gyér fényeivel mind ott találhatók írásaiban. Kevés ma élő írónk van, aki a múlt hangulatos, finom árnyalatait olyan varázslatossá tudná formálni, mint ő.

A színesen megírt történetek egy jó részében, az esemény és a lelki élmény fölött rendszerint ott őrködik egy emberi életutat bearanyozó, semmivel sem pótolható motívum: a szerető anya képe és személyisége. Az az életünket végigkísérő lény, aki odafentről, az őrangyal erejével és biztonságával kíséri botladozó lépteinket, itt a földi világban.

Az írásoknak a java része a Magyar Nemzet szombati számaiban látott napvilágot. Azóta fordult a világ és napjainkban — valamennyiünk örömére — az Új Ember irodalmi hasábjai adnak otthon Illés tömör remekléseinek.

Írónk nem rejti el olvasói elől a világ nehezebb, súlyosabb terheit, eltorzulásait sem, mégis az emberi léptékű tettek és gondolkodás gyógyító szérumával kíván beoltani bennünket, hogy higgyünk a valódi értékekben, a sokszor elviselhetetlennek tűnő életben és magában a gyarló, de jóra törekvő emberben is.

Szeghalmi Elemér