Keresztúr — Krisztus úr

A földrajzi nevek egyik szép változata hazánk tájain is, de francia földön nem különben. Az Árpád-kor dokumentumaiban (XIII. század) olvasható Kristur lenne az „előzménye”? A címben foglalt szép szó enged a vélekedésnek: ahol kereszt és úr (a diadalmas) összetételben jelentkezik, csak Krisztusról lehet szó, amint útszéleken, mezőben, templomok oltár-magasán figyeli az odaérkezőt: vándort, földet művelőt, az imádkozó seregletet.

Szenvedő Krisztus — oltárkép a siklósi várkápolnában

Hányféle változata van a történelem idejében a Szentkeresztnek! Külön fejezete a „szent tudománynak”. A Domitilla-katakomba freskójának keresztje — már keresztény jelkép, a homlokra rajzolt kereszt a legősibb keresztény jel, melyet az egyházatyák egyik kiválósága: Nagy Szent Vazul „íratlanul hagyományozott apostoli szokásnak” említ. A II. századvég egyik felirata „ragyogó pecsétről” beszél. A keresztséget jelenti. A IV. század ekként szól Krisztus jeléről: „Még nem születtek újjá a keresztségben, a kereszt jele által azonban már megfogant bennetek az egyház.” Aranyszájú Szent Jánosnál ez áll: „A kereszt által kapjuk a keresztséget, a kereszt által történik a kézföltétel. Úton, otthon, mindenütt nagy jó a kereszt, üdvösséges fegyverzet... a démonok ellen”. Ahogyan a keresztségben kapott kereszt a Krisztus iránti elkötelezettség jele, úgy minden keresztvetés is erre az elköteleződésre emlékeztet — fűzi hozzá korunk teológusa.

Julianus császárról jegyezték fel az ókor keresztény költői, hogy ijedtében a megszokott jelhez folyamodott démonidézés közben; pogányok meggyőződése volt, hogy a kereszttel (pecséttel) megjelölt keresztények jelenléte lehetetleníti a különböző jóslatokat.

Mindennapi gesztus a kereszt, mindennapi ünnepe a feltalálása idejét is jelzi, amely belső élmény lehet, aki komolyan veszi az életet. A legendába hajló történet, hogy Nagy Konstantin anyja: Ilona buzgalmára (a későbbi szent) 320. szeptember 14-én a Golgota földjéből előkerült Krisztus szenvedésének szégyenfája, valóságos történelmi zarándoklatot indított el a lelkekben, de már e század jeleskedik himnusz-imádságokkal, tele jelkép-motívumokkal, egyenesen a passióra utalva. Prudentius, a hispániai írja, amikor a IV. században Jeruzsálembe zarándokolt: „Átszúrt oldala lett forrása a vérnek, a víznek / Krisztus vére jelent győzelmet, a víz meg a fürdőt / s két mellette levő latornak a sorsa megoszlik: / egyik nyer koszorút, Istent tagad, íme a másik.”

A vér: győzelem, a víz tisztító fürdő; mindkettő kulcsszó: eukarisztia és keresztség. A lator-kép: az emberiség két „pártja”, melyből a jobbik rész mindig kiválasztható, ha megvan a szándék-akarat, mivel úgy tűnik, a rosszabbik a természetes állapot az emberiség életében.

A másik jelesség: Sedulius, aki a Húsvét diadalát énekli, a vergiliusi eposzi változatot keresztény módon, s gondolatait „mennyei sóval fűszerezi”, így ragyogtatja hexametereit: „Ím, lobogó jelként a kereszt szent zászlaja fénylik / s mily ragyogó a király hű tábora, harsona zendül / Megnyitják a kaput, melyen a hadi nép bevonulhat. / Hív titeket az örök kapu és ez a Szent kapu Krisztus. / Végtelen élet, arany jutalom vár arra, ki küzdött, / S fegyverüket viselik, mely győztes az Úr erejével, / S fejükön ragyogó koszorú. Már én is e fegyvert / S ezt a jelet viselem, mint hű katonája Királynak. / Bár itt lakhatnék, eme város bástya falánál, / adj kicsi hajlékot nekem is, hol a szentjeid élnek, / engedj itt laknom szép tiszta fehérben, a boldog / rend polgárai közt nevemet bejegyezve örökre.” (Csanád Béla fordítása)

Csupa Írás-üzenet: a végső idő örök városa, szentségi utalás, folytonos küzdelem és győzelem, ahogyan Fortunatusnál s a későbbi himnuszokban, amelyek visszatérhetnének imádságainkba — könyv nélkül, csak egy-egy sorral is akár. A kereszt, amely a profanizálódó/profanizálódott világban annyiak számára csupán csak divat-tárgy.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu