|
Jegyzetlap Azt mondja a kazalhajú, kedves fiatalúr az elébe tartott, egygombócos fagylalthoz hasonló mikrofonba, s az üzenete a képernyőig meg sem áll: Mi itt a szigeten (Pepsi-sziget) többen vagyunk háromszázezernél, s hallom, néhány százan is összejöttek Apostagon vallásos ellenszigetet tartani... Íme, a tetszetős, enyhén lukácsista, ó-posztmodern avantgárd szeleburdiság; már miért kellene Apostagon — vagy akárhol — ellen-szigetet tartani? Apostag győzni akar? Rivalizál? Azt hiszem, nem akar győzni. Apostag abban a hitben él, s ez hitének lényege, hogy Jézus Krisztus már és véglegesen legyőzte a világot, ami annyit tesz, hogy isteni s emberi szeretetével meg akarja dicsőíteni; maga után vonja az öröklétbe. Erről persze lehet vitatkozni, azt lehet mondani, akár kicsit megbokrosodva, hogy könyörgök, ez egy bigott ostobaság, abszurdum, szemellenzős vakhit, egy irracionális kitalálás bénító ismételgetése, nem lehet vele mit kezdeni, ellene mond a természetes ösztön (?), a fölvilágosultság, a fiatalok mámoros forradalmi ihletettsége (?), a tudás, a tudomány, az Internet, a csillagháború, a mobiltelefon, a Yamaha, az űrkutatás, a vörös-lila-fekete kakastaréj a fiúfejen, a Szundy-Mandy, a dum-dum zene, a plaza, a Coca, a lambada, a 4-es metró, a humán genom, a túlpolgármester, a Superman, a kopasz esztéta, a Geszti Petya, a párt, a pártok, a pártok közti türelmi zónák, a jövő (?), a hajgyűrűdivat, szóval minden. S majdnem mindenki. Apostag? Ez megmosolyognivaló. Hát igen, ettől valóban ironikus jókedvre lehet kerülni. Csakugyan, bármit mondhatunk erre a hitre, csak hát minek. Viszont a Sziget az sziget, elmúlt. Elmúlnak a szigetek, az Ószövetségben még örvendeznek is, és milyen méltósággal, s talán a Pepsin is volt, aki így örvendezett. Nem diadalmasan, csöndesen. Jönnek majd új Szigetek s új Apostagok. A lényeg talán nem ez. A lényeg az, amit hitnek, nemcsak keresztény hitnek, hanem vallásos hitnek nevezünk. Ez idestova több ezer, több tízezer éves, mely ugyan számon tartja — ünnepein — a legbelső eseményeit, de nem számolja sem magát, sem az övéit (ezek hol kevesen vannak, hol többen), mert időtlen. Hosszú múltja viszontagságos volt, ilyen lesz a jövője is. Az ilyenfajta hit nem sima ügy a földtekén, mindjárt a kezdete is mutatja. De él, s nem lehet megszüntetni, mert el szokott rejleni, mint kavicsréteg alatt az alig csörgedező erecske, majd föltör, folyammá lesz. Azért él még most is, mert egyet jelent az emberi lét legmélyebb vágyával, istenszomjával, s minthogy kegyelem, önmagából meríti erejét. Az volt a Szigeten is, amikor s akiben volt... Az embernek kezébe kerülnek a nagy emberi hit dokumentumai, a könyvek, az életrajzok, az elmélkedések. A vallomások. És olykor a lélek legmélyére villant, szinte szúr egy-egy mondat, s őszinteségével megrendít, s akaratán kívül megint, számon kér és figyelmeztet, sőt a fejünkre olvas bizonyos mulasztásokat, rutint és ellustulást. Azt írja Simone Weil az Utolsó írásában: „...már régóta erős és folytonosan növekvő vágyat érzek az áldozásra.” E mondatnak minden szava hangsúlyos. Különösen akkor, ha mi olvassuk. Vasadi Péter |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|