A vérében van, úgy látszik, az embernek, hogy unos-untalan másokhoz mérje magát, erejét, presztízsét, vagyonát, hatalmát. Hát még akik kiemelkednek valamiképp a köznépből! Ők keresik csak igazán a módját — politikusok, pénzemberek, tudósok, tollforgatók, színészek, tévésztárok, élsportolók, maffiafőnökök, főrendőrök, főkatonák és egyebek —, hogyan kerülhetnének egymás elébe-fölébe, a társadalom sokféle dobogós helyének mennél kívánatosabbikára, dicsőségesebbikére.

Nem is ez a baj. Enélkül még az élet is megállna. Ne is csodáljuk, ha már a néhány éves kicsi gyerekek sem tudnak meglenni egymással huzakodás, marakodás, irigykedés, féltékenykedés nélkül. Sőt, meg is sínylik ennek a hiányát, akik például testvér nélkül nőnek fel, s nagykorukra sokszor emiatt válnak védtelenebbé másoknál. Megesik bizony, hogy nyolc-tíz-tizenkét éves korukban — a gyermeki versengés klasszikus időszakában — sem edződnek meg eléggé, még mielőtt eljutnának a serdülőkor külső-belső nagy válságaiba, önbizalmuk megrendülésének és túltengéseinek hányattatásaiba. Vagy még mielőtt tovább cseperedvén elkezdenének a családjukból kiválni, csapatokba verődni, a feltörekvők fölényével téve ítéletet az előző nemzedék felett. De legtöbben mégis idejében megedződnek, s arra nevelődnek, hogy az a jó, ha győzni tudnak. Ha a nagyok, az ügyesek, az erősek közé sorolódnak. Az pedig, hogy emiatt valamelyik társuk lejjebb és még lejjebb szorul, netán a földig alázódik, legyen az ő baja.

Ezt persze kevesen mondják így ki, de akkor is ott bujkál mindnyájunkban. Megvolt még Jézus tanítványiban is: ránk hagyták az evangéliumok, hányszor versengtek, hogy ki a nagyobb. Lukácstól tudjuk, hogy még az utolsó vacsora elköltése után is képesek voltak ezen vitatkozni. Akkor kérdezte tőlük Jézus:

„Ki a nagyobb, aki az asztalnál ül, vagy aki felszolgál neki? Ugye, az asztalnál ülő? Én mégis úgy vagyok köztetek, mint szolga.” János szerint pedig ennek bizonyságául „felkelt a vacsorától, levetette felsőruháját, fogott egy kendőt, és maga elé kötötte, aztán vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel megtörölte”. A tiltakozó Pétert is. Sőt nyilván Júdásét is. „Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem” — intette aztán a tizenkettőt, mikor újra az asztalhoz ült. — „Jól teszitek, az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester, megmostam a lábatokat, ti is meg kell, hogy mossátok egymásét.”

Ez Jézus logikája. De a miénk nem ez. Tiszteljük, szeretjük, imádjuk Jézust, hát nem vitatkozunk vele, csak szép csöndesen szemet hunyunk az efféle képtelen túlzásai felett. Még hogy odatartsuk a másik orcánkat is? Odaadjuk a ruhánkat is? Két mérföldre menjünk el azzal, aki egy mérföldre kényszerít el? Térdre ereszkedve mossuk egymás mocskos lábát? Így legyünk igazi nagyok? No nem. Ezt azért nem.

Pontosabban: nincsenek-e köztünk olyanok, nem is kevesen, akik mégiscsak ilyenformán élnek, viselik magukat, sorsukat? Kipofozva, kifosztva, kényszerítve, megalázva? Nem azért ugyan, mert nagyok akarnak lenni a mennyek országában. De mit tehetnek, ha akarva-akaratlan tűrniük kell a rosszat, lévén gyöngék és kiszolgáltatottak?

Néha úgy érzem: nemcsak hogy nincsenek kevesen — tán ők vannak többen. Már az iskolapadokban kiválasztódnak közülünk azok, akik első osztálytól fogva sikert sikerre halmoznak, fájdalmasan csillogtatva fölényüket a többiek — a lemaradók — szemében. De az iskolán túli versengésbe is hányan indulnak olyan behozhatatlan előnnyel, hogy a ki nem választottak, a szürke mindennapok terhével megrakottak csak szűkölhetnek: miért kell nekik sorsszerűen mindig alulmaradniuk? Ők labdába sem rúghatnak ott, ahol arra megy a játék: ki a nagyobb.

Volt egy ismerősöm, egy „jobb családból” való, szerencsétlen nő, akit nagyon meggyötört az élet, s főleg az idegzetét szétziláló mániás depresszió. Alkohollal is, altatókkal is kábította magát, s itta ellentételképpen a bögrényi erős feketéket. Közben pedig folyvást jó akart lenni. Régi barátai, ismerősei már menekültek előle, mert mániákusan tukmált rájuk ezerféle kéretlen segítséget. Aztán meg ő maga próbált meg elmenekülni itthoni kudarcai elől: valamikor 1980 tájt Svédországba disszidált. Engem még onnan is fel-felhívott telefonon, olykor fél órákra is, hogy — mint mondta — emberi hangot halljon. Bár inkább ő nyöszörögte-nyavalyogta el ilyenkor a magáét, vagy zokogta bele a kagylóba Balassi Bálint bűnbánó énekét: „Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét, / Sok hitetlenségét, undok fertelmességét...”

„Mit keseregsz? — kérdeztem tőle egyszer. — Nem olvastad a Bibliában a szegény és a gazdag Lázár történetét? A szívem szakad meg érted. De nekem, hidd el, több félnivalóm van a végső számadástól, mint neked.”

Nem tudtam segíteni rajta. Az a svéd pap sem tudott, aki patrónusául szegődött odakint. Mikor már minden ereje elhagyta, imára kulcsolta kezét, úgy adta át magát a meghívott halálnak.

Ha rágondolok néha, újra meg újra, nagyon kicsinek érzem magam. Őfelőle jóval nyugodtabb vagyok. Meg kellett, hogy kapja a kért bocsánatot.

(A szerző József Attila-díjas író)