Boldog XXIII. János pápa Casaroli bíboros a „jó pápáról“

A fiatal Giuseppe Roncalli (a későbbi XXIII.János pápa) 1912-ben a bécsi Eucharisztikus Világkongresszuson vett részt a bergamói püspök, Radini-Tedeschini titkáraként. Onnan Krakkóba utazott, majd hazafelé misézett Budapesten, a belvárosi ferences templomban. Ezt az eseményt örökíti meg a képen látható emléktábla a templom egyik bal oldali mellékkápolnájában. Fotó: Bedő Sándor

XXIII. János pápaságával egy korszak lezáródott, és új kezdődött a katolikus egyház számára, más egyházakkal, vallásokkal, és a világgal való kapcsolatában. Az újdonság persze nem érintette az egyház doktrínáját, csak a kifejezésmódját, és talán bizonyos esetekben az értelmezését, anélkül, hogy magát a tanítást elárulta vagy módosította volna. Ami az egyházon belüli és kifelé ható beszéd és cselekvés stílusát illeti: nagyobb készség a „másik“ megértésére; jóindulat a legtávolabb állók magatartásának megítélésekor is; képesség arra, hogy figyelembe vegyük objektív nehézségeiket és bizalomteljes légkört tudjunk teremteni akkor is, ha az álláspontok távol állnak egymástól vagy akár teljesen ellentétesek; odafigyelés arra, hogy nem a személyt támadjuk, de mégis kimondjuk az igazságot.

Egyik jellegzetes szavajárása volt a pápának, amelyet olykor a fontosabb dokumentumokhoz fogalmazványokat készítő munkatársainak mondott: „kissé kedvesebben!“ S ez a kedvesség nem pusztán formális udvariasságot jelentett, hanem a címzettek érzékenységének szem előtt tartását; tulajdonképpen a másik iránti „szeretet“ egy formáját, amelyet a jó pápa a keresztények megkülönböztetett kötelességének tartott: s ez még fokozottabban vonatkozik egy pápára és a Szentszékre! Segítette őt ebben is a jelleméből fakadó természetes jóság, amely megmutatkozott beszédében és mosolyában, anélkül, hogy leplezni tudta volna kiváló szellemi adottságait és nagy műveltségét, amelyet csak gazdagítottak az emberekről és a dolgokról való gazdag tapasztalatai.

Új melegségként érkezett, amely áttörte a Vatikán ősi falait, és észrevétlenül áradt szét, elolvasztva száz méteresnek tűnő jégfalakat. Nyugodt ereje alól nehezen tudták kivonni magukat még a katolikus egyház legnagyobb ellenfelei is, a kommunisták, akik úgy érezték, hogy úgy tekint rájuk, mint igen távolra került, lázongó, fiaira, de még is csak gyermekeire.

El kell ismerni, hogy nem sikerült minden kellemetlenséget és veszélyt elkerülni: ugyanis némely politikusok és ideológusok érdekeltek voltak abban, hogy kiforgassák XXIII. János szavait és gesztusait. Ebben segítette őket az a hatalmas szimpátia, amely a világ felől megmutatkozott irányában. Valóban nem mindig vettek eléggé tudomást arról, hogy a pápa elődeivel összhangban, ugyanúgy ragaszkodik az elvekhez, amelyeket a tanítóhivatal világosan megfogalmaz az ateizmussal, az emberrel és a keresztény társadalomszemlélettel kapcsolatban.

XXIII. János ámulatba ejtette az egyházat és a világot azzal, hogy egyetemes zsinatot hívott össze egy olyan pillanatban, amikor a világ folyamatosan számos mély megosztottságtól volt terhes. A pápa – mondhatni – prófétai ösztönnel haladt előre, hogy merész tettét megvalósítsa. S e tettnek számos következménye volt a katolikus egyház életében, a keresztény világon belüli ökumenizmus területén, és nagy visszhangot váltott ki az egyházi és vallási táboron kívüli világban is.

Sok más meglepetést is tartogatott az új pápa az egyház és a világ számára, amelyet mindig jóságos stílusa, s az ember, minden ember tisztelete fémjelzett. Például egy magyar miniszter mondta nekem 1963-ban, : „Mi szeretjük ezt a pápát, mert azt érezzük, hogy ő minket szeret és emberszámba vesz; a ‘többi’ egyszerűen csak kommunistának tartott minket!“ Felületes ítélet, mégis kifejezett valamit. Az is igaz azonban, hogy ez nem volt elég ahhoz, hogy megváltozzon a kommunista rendszerek negatív és elnyomó egyházpolitikája.

Sz. Cs.