Keserű a diólevél illata... A praktikus kertbarátok egybehangzóan megvetik azzal a megokolással, hogy mérgező hatású s még az avarja is haszontalan. — Tűzrevaló! — mondogatják ellentmondást nem tűrően. Számomra — aki nem kertészkedem, és általában ellenszegülök a gyakorlati tanácsoknak — megszokott és kellemes illat. Örömmel ülök a diófák alatt és szívesen szívom be a levelek fanyar kipárolgását. Határozottan érzem: engem nem mérgezhet meg, csak gondolkodásra késztet. Mint ezen a délutánon is...

Önkéntelenül századunk irodalmi és művészeti életének előforduló „mérgei” jutnak az eszembe. Az alkohol, a nikotin, a korábbi és a jelenlegi drogok...

Ady arcéle villan elém. Hatvany Lajos hiteles tanúsága szerint a költő Csucsán, a Csinszkával kötött házasság idején napi fogyasztásként egy üveg konyakot, három liter asztali bort és száz cigarettát „égetett el” szervezetében. A csucsai kert virágtartóiba rejtett butéliák, mint életellenes és közösségi életet megrontó tárgyak álltak a házastársak közé.

Száz cigaretta? Ezt a töméntelen mennyiséget nemcsak Ady, hanem a nagy olasz operaszerző, Giacomo Puccini el-elfogyasztotta, állítólag az ő napi adagja is száz cigaretta volt. Nádasdy Kálmán az Operaház kiváló főrendezője (egy időben igazgatója) is napi hetvenöt-nyolcvan cigarettával a nagy dohányosok közé sorolható. Pilinszky János szájából alig hunyt ki a cigaretta parazsa, még betegen, kórházi ágyon is rendületlenül füstölt.

Jelenkorunk számos írója-művésze vált társasági „nagyivóból” nyílt vagy leplezett alkoholistává. Hol a határ? Ennek nincsenek pontos paraméterei. Bizonyára minden szervezet önmaga határozza meg, s elsősorban az idegrendszer tűrőképessége dönt a vitás esetekben. Mai és élő alkotóművészeket nem szívesen neveznék néven ebben a kényes kérdésben, csak néhány kiváltó okra, motívumra s az ezekből fakadó jelenségekre kívánok egy fénycsóvát bocsátani.

Legtöbben azok vannak, akik a négy és fél évtizedes (vagy még hosszabb?) kommunista rendszer krónikus ingereit hordozzák, s így életük és egzisztenciájuk féltése következtében kényszerültek átlépni az alkohol ártalomküszöbét. Pokoli közérzetet jelent folyamatosan félelemben élni, és a szesz vélhetően bátrabbá, oldottabbá teheti az embert.

A lelki élet, a spiritualitás hiánya, háttérbe szorulása is egyik oka a narkotikumok gyors elterjedésének. Nincs komolyabb fogódzó; a jólét, a földi javak mértéktelen hajhászása önmagában nem teremthet harmóniát az emberi lélekben. Az igényelt szelepet sokak számára az élvezeti szerek biztosíthatják és nyithatják meg — legalábbis egy időre.

Hajdan, a rendezettebb társadalmi viszonyok között erkölcsi nullává vált az a személy, aki lopott, sikkasztott vagy akár részegeskedő életmódot folytatott. Nőnemű lény kiváltképp nem vetemedhetett az utóbbira. A második világháború után bekövetkező társadalmi fellazulás és szabadosság végképp menlevelet adott mindenféle élvezethajhászásnak és narkotizálásnak.

Korábban elképzelhetetlenek lettek volna részeges közéleti vezetők: elnökök, miniszterek és politikai személyiségek. Protokolláris események során hányszor hágták át az alapvető társasági szabályokat; botrányok és kirívó esetek szinte hetente fordultak elő a budai villák „high life” világában.

Harsányi Zsolt az 1941-ben írt Whisky szódával című regényében hitelesen mutatta be a hazai nagypolgári körök társasági kinövéseit, italozásait, ám mindezek csak kiscserkészek ártatlan programjai az 1945 utáni művésztársaságok vagy vidéki kiskirályok öszszejöveteleihez képest. 1945 előtt Corvin-láncos vagy Signum laudis-szal kitüntetett, közéleti személyeket nem kellett marseille-i csapszékek matrózaihoz hasonlóan eltávolítani nyilvános helyekről, mint a kommunista rendszer időszakában Kossuth-díjas vagy más országos hírű művészeket, írókat.

Ismertem olyan budai borospincét, ahonnan a férfi WC-ből rendszeresen kellett elszállítani az irodalom néhány jeles képviselőjét — záróra után.

A drogok — az alkoholon és a nikotinon kívül — különösen a fiatalabb nemzedékek új veszélyforrásai. Alkohollal kombináltan nemcsak keményen roncsolják a szervezetet, hanem megjelenési formájukban is szörnyűségesek, mert az alkoholos hatás elviselhetőbb periódusai helyett felgyorsítva lobbantják föl az eszeveszett dühöt, gyűlöletet és az elállatiasodást.

Mérgezi magát az emberiség. Elszánt konoksága ezen a téren nem ismer határokat. Ugyanakkor a humán, emberbaráti gesztusok és megnyilvánulások iránt korántsem ennyire fogékony. A jó, tiszta és nemes dolgokért képtelenek ilyen „elkötelezettséggel” és kitartással küzdeni. Pedig általuk valóban szebbé és jobbá válhatna ez a teljesen elidegenedett emberi világ. Bárcsak a diólevél beszívott illata lenne az egyetlen, amely keserű érzeteket kelt bennünk.

Szeghalmi Elemér