Évközi 19. vasárnap (Jn 6,41-52)

Az évközi 19. vasárnap evangéliuma részét képezi a jánosi nagy eucharisztikus beszédnek, melyet az evangélista a csodálatos kenyérszaporításhoz kötve bontakoztat ki. A beszéd első részében — és ehhez tartozik a mai részlet is — elsősorban a Jézusba vetett hit kerül kifejtésre képes beszéd formájában: Jézus a mennyből alászállott élő kenyér, ő egész földi létével a hívő élet tápláléka, lelki eledel. A második részben viszont (52-58 versek) lebontja mindezt az eucharisztiára. Itt a test mellett megjelenik a „vér”, az evés mellett az ivás gondolata is, utalva az eucharisztia külső színeire, a kenyérre és borra. Ezzel jelzi az evangélista, hogy a Jézussal való hívő találkozás éppen az eucharisztia ünneplésében válik teljessé. Jézus nem csupán lelki, szellemi létet tápláló „lelki” eledel, úgy általában, hanem az oltáriszentségben közvetlen, belső jelenlétű találkozás adományozója. Ugyanis lelkileg találkozhatok valakivel, ha késői utódként elolvasom például gondolatait. Ez lehet törekvéseim tápláléka is, ha azonosulok velük. Jézusnál többről van szó. Az eucharisztia vételével a valóságos jelenlét erejében közvetlen személyes találkozás valósul meg. Ezt fejezi ki a 6,56 vers: „aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne”. Szent János szerint az eucharisztia titkában való hiteles részesedést megelőzi annak a Jézusnak hitbeli elfogadása és befogadása szívünkbe, aki adja az oltáriszentség ajándékát.

De térjünk át a mai evangélium üzenetére. Az első versek a hit emberi nehézségeire céloznak. A hallgatóság egy része nem tudja elfogadni Jézus önmagáról, mint mennyből alászállott kenyérről adott kinyilatkoztatását. Érvelésüket áttételesen a korabeli zsidó messiásváró felfogások egyikére építik: a Messiás eredete titokzatos, rejtett (vö. Jn 7,27), Jézusnak azonban — vélik ők ismerik eredetét. Nem világos a leírásból, hogy eleve elzárkózó makacs ellenállásból fakadóan keresnek-e érveket vagy jó szándékú nehézséget takar az ellenvetés. Mindenesetre látnunk kell, hogy nagyon sok ember él a földön, akik nem tudatos rosszakaratú elutasítás alapján maradnak meg a hitetlenség vagy közömbösség állapotában. Egyfajta kényelemszeretet vagy az a látszólagos tapasztalat vezérli őket, hogy jól meg vannak az életben hit nélkül is. Ők szoktak lelkiismeretük megnyugtatására felszínes érvekre hivatkozni. Meg vagyok győződve arról, hogy az élet sokszor felkínálja nekik a hitre-térés lehetőségét és ha segítő, támogató szeretettel találkoznak a hívők részéről, akkor könnyebben megtalálják a Krisztushoz vezető utat. A keresztény lelkiéleti tapasztalat ismeri azt a jelenséget is, amikor a hívő kezd kételkedni, bizonyos érveket előhozva, és nemegyszer azokon rágódva. Sokszor az áll ennek hátterében, hogy nem igazán elkötelezett Jézus Krisztus mellett. Csak a szokások és az öröklött hit lagymatag gyakorlata jellemzi. Ha ilyenkor valaki nagyobb figyelmet szentel a rendszeres imádságnak, tudatosan tesz dolgokat Istenért, az érvek külön válasz igénye nélkül is szertefoszlanak.

Jézus azonban figyelmeztet, hogy a hit nem csupán emberi hozzáállás kérdése: „Senki sem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött nem vonzza.” (vö. 44.) Az isteni vonzás pedig azt jelenti, itt Jézus szabadon idézi Iz 54,13-at, hogy aki Isten tanítványa, hallgat rá, az Jézushoz megy. De miben áll az, hogy az ember Isten tanítványa, tanul tőle? A korabeli jámbor zsidó ember a mózesi Törvényben látta ezt a tanítványi létet megvalósulónak. Ez a gondolat azonban távol áll Szent János evangéliumától. Szóba jöhetne egy belső, kegyelmi tanítás is. A tanulni ige azonban emberi hozzáállást is kíván és nem szorítkozhat csak a belső sugallatokra. Az evangélium alapján a tanításnak ez a külső feltétele maga Jézus, aki annyira egy az Atyával, hogy aki őt látja, látja az Atyát (Jn 14,9), és aki őt hallgatja az Atyát hallgatja (Jn 12,48-49). A hit eszerint egy belső folyamat: az Atya vonzása Jézus szavához vezet és tőle tanulva, szavai alapján felismerem igazi valóját, küldetésének súlyát, hozzá kötődöm mindenben és így általa az Atyához. Nem egyszerű ez az evangéliumi megközelítés, de így akarja kizárni azt a vélt lehetőséget, hogy Jézus nélkül eljuthatnék az igaz Atyához (vö. 6,46). Ha a hitnek ezt a folyamatát nézem, könnyen juthatok arra a véleményre, hogy van akit vonz az Isten, van akit nem. Az evangéliumi részlet azonban hangsúlyozza a prófétai mondat idézésével, mely az eszkatologikus — Jézusban eljött — korra vonatkozik, hogy mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki megkapja az isteni vonzás kegyelmét és bizony rajtunk is múlik élünk-e vele. Tőlünk is függ, hallgatunk-e Jézus Krisztusra, hogy így általa örök életet leljünk és az Atyához tartozzunk.

Ha a hit valóban tanulási folyamat életünkben, akkor egyre inkább elmélyedünk benne, egyre inkább otthonunknak érezzük, élettérnek Megváltónk tanítását, egyre újabb kincsre találunk, amit meg tudunk őrizni e világ változásai közepette az örök életre.

Gaál Endre