Erdők öröme

Az időszerű Bernát

„Mi lenne a műveltség szeretet nélkül? Felfuvalkodna. És mi a szeretet műveltség nélkül? Eltévedne. Ezért voltak tévedésben azok, akikről ezt mondja az Írás: Tanúságot teszek mellettük, hogy van bennük buzgóság Istenért, de hiányzik a kellő megértés. (Róm 1,2). Az Ige menyaszszonya nem lehet buta, de egy felfuvalkodott menyaszszonyt nem tűr meg az Atya.” Clairvaux apátja, a XII. század misztikusa: Bernát írja e sorokat, miközben a misztikusok egyik alapiratát, az Énekek énekét olvassa a Bibliából.

"...öröm fakad hegyeinken, dombjainkon."
Fotó: Cser I.

A bernáti életmű ma is tanulmányok tárgya. Az a szent, aki 22 éves koráig kora lovageszményét gyakorolta, majd mint szerzetes segítette a jeruzsálemi zarándokokat a templomos lovagrend regulájának megalkotásával. Korunk jeles Bernát-kutatója: Jean Leclercq jogosan időszerűsíti a XX. század s a jövő léleképítésének munkájában a szent örökségét. A tudomány manapság „diadalmas” és ugyanakkor elbizonytalanító. Clairvaux szerzetese a belső átélést részesíti előnybe a dialektikusok szikrázó „gondolatműveleteivel szemben”. Persze ami nem jelent tudás-, tudományellenességet. Kifejezett kiegyenlítődés figyelhető meg, s amikor Prohászka püspök kedves helyén, a Pilis lábánál Clairvaux és hazánk szellemi kapcsolatáról elmélkedett, és legszebb esszéjét megírta 1927-ben, lelki szemei előtt megjelentek X-XI-XII. századi iskolákat teremtő szellemi arcok, akik a „lenni, tenni, élni” mellé ezt is odaírták: „tudni”. „Az értelem fészkelődni kezdett” — jegyzi meg a püspök s hozzáteszi: „Először a dialektika, azután lassanként az egész arisztoteleszi filozófia elegyedett bele a nyugati lelkiségbe hetvenkedő s bizakodó, intellektuel és racionalizáló túlzásokat.” Tehát nem a tudomány, az értelem leírásáról van szó, hanem a túlzásokról, s ezért akik a kereszténységet realista szemmel vizsgálják, tudják, az is túlzás, ha a krisztusi örökség világfölényes káprázatba kerül.

Így fogalmazódik meg Bernát írásában társtestvérként szeretet és műveltség, vagyis a kettő összetartozása. A tudománnyal hetvenkedő a filozófus Abelardus volt, a „romantikus szerelmes és zseniális gondolkodó”, a tinédzser, aki Bernáttal többször összeakasztotta a szellemi csáklyát; ez utóbbi a kimondhatatlan szeretet tüzével borította el hallgatóit: „inkább égni akart, mint tűznek lenni”, a valóságot nem akarta fogalmakká — szavakká vékonyítani, mint vitatársa. Távol állt tőle az, amit antik példával vergiliusi eljárásnak nevezhetnénk: Augustus kegyeltje ugyanis a finom görög distinkciókat is képes volt latinosan tovább hasogatni, a hajszálat még vékonyabb ízekre szedni. Bernátban erdők zöldelltek, tele valósággal, titokkal: tiszta élet-realitások, tüzes szeretettel. Istent, a való világot akarta átölelni, ezért hirdette: a léleknek két ajka van: az értelemé és az érzelemé. Aki tehát a Végtelent akarja birtokolni —: Istent, annak mindkét ajakkal kell megcsókolnia Őt. Lehet, hogy pontos az irodalomtörténész vizsgálata: Bernát egy-két kivételtől eltekintve — nem írt verseket, a neki tulajdonított, Az isteni szeretetről (Amor sanctus), meg a Jézus nevének dicséretéről szóló legnépszerűbb himnuszokat (triptichont) a sajátságos rímképletük miatt csak a következő század névtelen lírikusának tulajdonítja, a sajátságos bernáti misztikus életérzés azonban mégis csak az ő szerzőségére vall, s bizonyára ezúttal (is) a hagyományt szentesíti. Mit ír az Amor Sanctusban? „Szent szeretet, szűz szeretet, / ünneplő, derűs szeretet, / kiben nincsen semmi bűn, / de minden örömöt ismer / s meri megcsókolni Istent / bizalommal, mindig hűn!”

Prohászka költői érzékenységgel veszi észre e himnusz-tartalom s az erdők misztikus találkozását, amikor azt írja, hogy neki imponál ez a realizmus (!), „a lélek friss, eleven magvának s ösztönének ez a kitörése a fogalmak merev s hideg szféráján túlra.” Bernát egyik levele (16. számú) megerősíti ezt, amikor a fák árnyékában leírja sorait (a címzett ezúttal nem fontos): „Milyen boldog lennék, ha végre magam mellett látnálak itt, Krisztus iskolájában. Bárcsak kezemben tarthatnám szíved megtisztult edényét, hogy Ő betöltse kegyelmének kenetével, amely társul minden emberi tudományhoz. Mennyire szeretném megtörni veled együtt a kemencéből éppen kivett, még melegen párolgó kenyeret, ahogy azt mondják, hogy Krisztus gyakorta oszt ilyet a szegényeknek. A boldogság betetőzése lenne számomra, ha megnedvesíthetném ajakaid a csodálatos víz cseppjeivel, melyet jóságában hullat néha szegény szolgájára Isten, és ha én is részesülhetnék így lelkedre hulló harmatában. Többet tanul az ember az erdőkben, mint a könyvekből. A fák, és sziklák olyasmire tanítanak, amit máshol nem hallasz, és magad tapasztalod meg, hogy mézet lehet szedni a sziklából, és olajat a kemény kövekből. Nem tudod, hogy öröm fakad hegyeinkben, és dombjainkon tej és méz folyik, völgyeinkben hullámzik a búzavetés?” (Tímár Ágnes fordítása). Mi más ez, mint bibliai tájak áthasonulása, de a Bernát által jól ismert antik irodalom erdő-csöndje is, Horatius forrása: a Bandusia a Sabin hegyekben (ahol Bernát cisztercieinek ugyancsak atyja: Benedek jóval korábban barlanglakást vett), de már azzal a benső átéléssel, amely Istent dicséri. A nagy műveltségű barátok településektől távol, a természetben építettek kolostort s templomot, amit nálunk például Pilisszentkereszt, Bélapátfalva vagy Pásztó tanúsítanak, a „szent hegyek”: a Pilis, a Bükk, a Mátra.

„Mikor életet s lelket keresünk, alig találunk egy csepp vizet az emlékek kiszáradt árkában” — sóhajt fel Prohászka.

Szent Bernát síron túli „levelében” a víz pontos értelmet kap ma újra, a világnagy szárazságban. Az ő bölcs realizmusa (misztikája) hallatja e víz zenéjét.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu