Gyerekmesék

Reggel fél nyolc. A Balatonnál hajnal. De a ház már megtelik gyermekszóval. Andrisékat nem befolyásolja a felnőttek megváltozott létritmusa. Fecsegnek, időnként váratlanul bömbölni kezd valamelyikük: „Andris megcsípett!”; „Kata elvette a mackómat!”. Egyszóval zajlik már az élet.

A mamájuk egy idő után el is unja a dolgot. Zsuzsit kiviszi az éji nyugvóhelyének szolgáló járókából, sorba állítja, és „kérjétek meg a nagypapát, hogy nézhessétek a mesét!” felkiáltással útnak indítja őket. A körmenet végcélja a televízió, amelyben ilyen tájt mesék láthatók.

Megnyomom a távirányítót, ők elhelyezkednek az ágyon. Verebek a sürgönydróton. Még néhány panaszos felkiáltás: „Naa! Nem látok tőled!”; „Menj már arrébb!”; „Húzd le a fejedet!”, aztán a képernyőre irányulnak a tekintetek.

A nagypapának ilyenkor a sarokban a helye. A munkámnak befellegezett. Mit lehet tenni? Bámulom én is a mesét.

A képernyőn vicsorgó alak jelenik meg. „Lődd le őket!” üvölti társának. Gépfegyverzaj, halálsikoly. Kata hozzám bújik: „Félek, nagypapa!” Zsuzsi már rég elosont.

Szóval, manapság ilyen a mese. Űrjárművek, lövések, robbanások, halálhörgés. Annak idején a Grimm-meséket kozmetikázták, nehogy megriasszák a gyerekeket. De az eredeti Grimm-mesék borzalma bájos semmiség ezekhez a furcsa mesékhez viszonyítva.

„Ezt nem nézhetjük. A mama nem engedi.” Andris lekászálódik az ágyamról. „De te, nagyapa, figyeld, és szólj, ha jön a Varázslatos iskolabusz!

Magamra maradok. Legszívesebben olvasnék, de akkor nem tudok felvilágosítást adni arról, mikor röppen elő a sárga busz.

Nézem hát a mesét. Mese! Inkább amolyan előkészítő az esti filmhez. Aki kijárja a mesék iskoláját, semmin sem lepődik meg. Itt rajzfigurák hullanak, amott élő emberek. Ugyanaz a mechanizmus a lényeg: az ellenfeledet lődd le, ne vacakolj! (Lődöznek is szépen a fiatalok.)

Még valamit megfigyeltem, miközben a „buszra” vártam. Ezeken a filmeken épülve ember legyen a talpán, aki megtanul beszélgetni. Itt a párbeszédek meglehetősen egyhangúak. „Nyírd ki!” — ez a maximum. A megszólított nem is válaszol. Kinyírja. Piroska és a nagymama eszmecseréje ehhez képest fennkölt csevegés. Fülesről és Micimackóról nem is szólva.

Andris közben visszalopakszik. „Nagypapa, mesélsz?”

Mi lesz az iskolabusszal? De Andris hozzám bújik, s ennek nem lehet ellenállni. „Miről meséljek?” „Mondd hogyan mesélt neked a papád.”

Ülünk az ágyon. Ez az ágy volt itt akkor is? Mintha apám ülne mellettem a petróleumlámpa ingadozó fényénél. Toldi Miklós bámulta Lacfi nádor hadát: „Hej, ha én is, én is köztetek lehetnék...”; Bence álldogált a frissen ásott sír mellett, melyet beborított „friss havával az ég”; tűzoltó lehettem volna, vagy katona, mint a kis Balázs; a törpék battyogtak hazafelé, s döbbentem ébredtek rá, hogy valaki evett a tányérkájukból és ivott a poharukból; s jött az este, amikor „árnyak ingnak és bezárjuk ajtainkat”. És a vége: elszáguldott a ház elől az esti gyors, s apám lecsavarta a lángot. „Jó éjszakát!”

Andris cumizik. „Jó volt neked.” — mondja. „Imádkoztatok is?” „Igen”.

Csönd. „Megnézed az iskolabuszt?”

„Inkább mesélj még. Mi az, hogy kopár sík?”

Ballagunk a színes mezőn. Nézzük a szivárványt. „Nagypapa, a múltkor mi is láttunk szivárványt. Olyan szép volt!”

Rónay László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu