Szervátiusz Tibor

Az idő kapujában

Viharos, nemzetünk életében különösen tragikus eseményekkel száguldott át rajtunk a huszadik század. Alig ocsúdtunk fel az egyik bajból, máris ránk zúdult az újabb. A háborúk okozta sebek, országcsonkítás, több évtizedes kommunista diktatúra után, a századvég és a kezdődő új század eleje aztán hozott ránk, magyarokra, néhány víg pillanatot is. Megálljt parancsoltak, parancsolnak a nagy rohanásban történelmünk évfordulói. Előbb a honfoglalás időszakát elevenítettük fel most pedig a kettős évfordulón a kereszténység és a magyar állam születését ünnepeljük.

Kivételes kegyelem, hogy megadatott nekem mindkét, illetve mindhárom nagy esemény évfordulóját megérnem, s alkotnom szellemükben. Számomra összefüggő eseménysorozat a három, s amikor a kőbányai Szent László térre megterveztem és megfaragtam Magyar Oltár című kompozíciómat a honratalálás évfordulójára, már a mostani eseményekre is gondoltam, és utaltam. Ugyanis a szárnyas oltárra emlékeztető óriási sziklákba Árpád fejedelem mellett belefaragtam Szent Istvánt és a Magyarok Nagyasszonyát is, mint a régmúltból a kereszténység felé átvezető idő és történés összekötő szellemét és irányítóját. Ők, hárman, így alkotják az én képzeletemben és hitemben a magyarság történelmének oltárra emelt szentségét. S remélem, így látják ezt azok is, akik 1996 óta nézik az emlékművet.

Mert nem szabad eltörölni, a semmiből származtatni keresztény államiságunkat. Az előtte való időket éppúgy tisztelnünk és becsülnünk kell nekünk, magyaroknak, mert nagy idők voltak azok is. Másrészről pedig a kereszténység, Jézus szeretete nem volt ismeretlen Szent István kora előtt sem őseinknél. Gondoljunk csak a bezdédi tarsolylemezre, amelyen az ősi palmetták között ott a kereszt is!

Bármennyire közel is esik időben a két évforduló, nem volt nehéz új tervel előállnom, amikor az idei esztendőre szóló felkérést megkaptam Nemeskürty Istvántól. Hiszen az én egész szobrászatom nemzeti sorskérdések körül, keresztény szellemiségben fogant. Felsőbb erők segítségét érzem mindig alkotás közben, talán ezért könnyű újabbnál újabb ötletekkel előállnom.

A helyszín a győri Püspökvár, a székesegyház szomszédsága inspiráló erő volt, igyekeztem megfelelni ennek a szakrális környezetnek. Szándékom a szintézis volt. Vagyis hogy egy műben legyen benne a nagy királyunk alakja, s a keresztény magyar állam szimbolikája is. A készülő, (mire e sorok megjelennek már kész) kompozícióban az idős Szent István felajánlja a Szent Koronát, s véle az országot Máriának, a Magyarok Nagyasszonyának. Ezt egy hatalmas, húsztonnás márványtömbben valósítom meg. A háromszázötven centiméter magas, és kétszázötven centiméter széles carrarai márvány önmagában is gyönyörű darab. Ebbe a sziklába kerül a mély dombormű: a térdeplő, esdeklő király fölött, mintegy lebegve, a kisdedet a karján tartó Mária nyújtja védőn, áldón a kezét a király, s rajta keresztül szimbolikusan az egész ország felé. Fején már a Szent Korona van, jelképezvén, hogy elfogadta a felajánlást, s patrónája lett népünknek, országunknak a Nagyasszony.

Amikor ez a nép, rajta kívül álló okokból, elfordult ettől a hittől, ettől az imádattól, akkor rosszra fordult sorsa. Jöttek a nehéz idők, az Isten-ellenes évtizedek, a kommunista diktatúra pokla. Az egész nép pusztult, gazdaságilag, erkölcsileg mélyre süllyedt, idegen csapatok elnyomása alatt állt az ország, forradalmunkat leverték. Mindez akkor kezdett megváltozni, amikor, mintegy tíz esztendeje, a katolikus egyház feje újra felajánlotta az országot a Magyarok Nagyasszonyának. Azóta, mintha lassan, de biztosan felfelé ívelne az ország sorsa, s hiszem, hogy ennek a felsőbb erőnek a segítségével visszakapja népünk, nemzetünk régi erejét, szerepét Európa közepén.

Ehhez azonban az is szükséges, hogy a magyarság megőrizze régi kultúráját, tisztelje és ismerje ősi múltját, amelyből keresztény léte sarjadt. Nekünk csak ez az egyetlen utunk, ha meg akarunk maradni. Az én kompozíciómban ezt a régmúltat két oldalsó sziklába faragott csodaszarvas jelképezi. A középső szikla tetején pedig egy korpuszt hordozó kereszt áll, mintegy nyitott kápolna nyomását keltve.

Időszerű ez a gondolat most? Mindenképpen. Először azért, mert egy évfordulót nem szabad didaktikusan nézni. Az ezer esztendőben annyi szép pillanat őrződik. Másodszor pedig azért, mert szükségünk van arra, hogy időről-időre megerősítsük azt a szövetséget, amely a nagy király és Mária között létrejött. Kell a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, hogy felső erő vigyázza, óvja országunkat! Ezt a gondolatot szeretném én szolgálni a művemmel.

Ezeket a nagy sziklába vésett domborműveimet én írott kőnek nevezem, beleírom a kőbe, a formák segítségével, a gondolataimat, üzeneteimet. Mit üzennek, szándékom szerint ezek a faragott márványtömbök?

Állok az idő kapujában, hányatott életű, nehéz sorsú magyar szobrász. Régi idők üzennek nekem nemzetünkről, fejedelmeinkről, királyainkról. Hajdani nagy országunkról gondolkodom, s az ezer esztendőről, amely az idők végtelenjében csak múló pillanat, de nekünk, magyaroknak, az egész életünk, sorsunk. Egy új ezer esztendőről is álmodom, s látni vélem, ahogy késői utódaink ünneplik az államalapítás akkori évfordulóját. Lehet, hogy csodálkozva tekintenek majd erre az emberi kéz által márványba zárt üzenetre, amely hirdetni kívánja a nemzet életének nagy változását, dicsőíteni a szent király emlékét.

Ők, az ősök üzentek nekem, vezetvén a vésőmet, én most nektek üzenem késői utódaim: — Őrizzétek magyar arcotokat, szíveteket, lelketeket! Őrizzétek a múltat, a hitet!

(A szerző szobrászművész. Új művét Győrben, a Káptalandombon avatják fel augusztus 19-én, 19 órakor.)

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu