Az elmúlt évtizedekben sokszor hallhattuk az egyházban és az egyházi sajtóban a „dialógus” szót, s ezt éppúgy értették az egyházon belüli dialógusra, mint a kívülállókkal folytatott (egyébként egyre inkább elfelejtett) barátságos eszmecserére. A dialógushoz legalább három dologra van szükség. Először, hogy a felek bizonyos alapvető, mindnyájuk által fontosnak tartott dolgokban megegyezzenek. Másodszor, hogy legyen köztük véleménykülönbség is, melynek megtárgyalása a dialógus célja. Harmadszor, hogy legyen köztük egy bizonyos nyíltság, mely révén meg tudják érteni egymás szempontjait, felismerik a másik állításban lévő, legalábbis részleges igazságtartalmat, s azt képesek legyenek esetleg be is építeni saját gondolatvilágukba. Nem biztos, hogy egy ilyen dialógus legjobb helye minden esetben a széles közönségnek szóló hetilap. De minthogy a magyar egyházon belül nincsenek igazi fórumai a belső dialógusnak (s emiatt inkább a titkos megszólás dívik), meg kell próbálnunk hetilapunkat is felhasználni a barátságos, de nyílt eszmecserékre is. Ilyennek tartom és becsülöm azt az írást is, mely Dolhai Lajos tollából cikkemre válaszul megjelent.

Az effajta véleménykülönbségeken nem szabad megbotránkozni. Akkor sincs baj, ha én másként látom e dolgokat, mint Dolhai, s ha az eszmecsere után is mindketten fenntartjuk véleményünket. Úgy sincs a kezünkben semmiféle „hatalom” (nekem a legkevésbé), ami miatt vélemény diktátummá növekedésétől félni kellene. De ezen felül, szerintem inkább fokozatbeli, mint lényegi a különbség a két vélemény között. Amennyire látom, Dolhai is elismeri a „liturgikus betegségek létét”, ő azonban kisebbnek tartja ezeket, mint én, s bízik abban, hogy azt az idő és a haladás orvosolni fogja. Ennek megfelelően elutasítja a „csődbe jutott” kifejezést. Én nagyobbnak tartom a bajt, s úgy vélem, hogy orvoslása az egyetemes egyházban is, az alsóbb szinteken komoly megfontolást és cselekvést kíván, szinte egy harmadik vatikáni zsinattal felérőt.

Ami a „csőd” szót illeti: Dolhai hasonlatát továbbvíve, erről akkor beszélhetünk, ha valamely célra létre hoztak egy vállalatot, s az nem érte el ezt a célt. Én, mint alább látni lehet, nemcsak a negyvenéves zsinati periódus szempontjából vizsgálom ezt a „vállalatot”, hanem a liturgikus „reform” alapvető céljaira figyelve látom úgy, hogy a célokat nem értük el, sőt sokszor azokkal éppen ellentétes irányba fordultak a tényleges folyamatok. Ezt nevezem én csődnek. Amellett három dolgot el kell választanunk egymástól: a zsinat liturgikus konstitúcióját, a Bugnini-bizottság munkájának nívóját és a mai egyház életében tapasztalt jelenségeket. Én itt kizárólag e harmadikról beszéltem, s negatív véleményemet csak rosszindulat azonosíthatja valamiféle lefebvre-izmussal, ami már csak elfogult jobboldali politikai elkötelezettsége miatt is távol áll tőlem.

A „diagnózis” persze különböző kiindulási pontokból különféleképpen formulázható. De gondos elolvasásból kitűnik, hogy a Dolhai által felsorolt három hibapont azonos az enyémmel. Amit én naturalizmusnak neveztem, azonos azzal, amit Miklósházy nyomán Dolhai a „misztérium iránti érzék hiányaként” említ. (Talán elkerülte a figyelmét, hogy néhány hónappal ezelőtt „Hit a liturgiában, hit a megváltásban” című kis cikkemben részletesebben, s vele szinte szóról szóra egyezően írtam arról, amit ő legfontosabb fogyatékosságként említ.) Második bajként ő a liturgikus szimbólumok iránti érzék elvesztését nevezi, s ez nem valami apró szépséghiba, hanem a lényeget illeti: a liturgikus szimbólum nem csak jelképezi, hanem objektíve hordozza is, amit jelent, s így azonos azzal, amit én a liturgia objektivizmusát felváltó szubjektivizmus vírusaként említettem. Végül a liturgikus közösségek hiányát én a partikularizmus eluralkodásának nevezve nagyobb összefüggésben helyeztem. Vagyis más szavakkal, más kiindulópontból, de ugyanazokat a szimptómákat neveztük meg.

Végül nem kerülhetem el, hogy pár szót ne írjak a személyes vonatkozásokról, minthogy az egyetlen, ami rosszul esett Dolhai írásában, a „magabiztosság” és „kinyilatkoztatás” vádja. Nyilvánvaló, hogy aki nevével jelez egy cikket, az véleményét írja le, jó esetben megalapozott véleményét, melyet igaznak is tart. Míg a hit tanítóinak saját véleményüket háttérbe kell szorítaniuk az egyház tanítása mögött (ó, bár...), addig a szakember, ha nem hit és erkölcs dolgáról van szó, véleményként előadhatja megalapozott nézetét. A „kinyilatkoztatás” szó használata végleg indokolatlan. A tudásnak (ha nem szorítkozik pusztán mások mondatainak variálására) két útja van. A kinyilatkoztatásra épülő tudás egy deduktív gondolkodásmódot tételez fel, mely Isten szavából „vezeti le” annak következményeit. A történeti véleményalkotás viszont alapvetően induktív úton jár: megfigyelésekből épül fel és jut el az általánosításra. Amikor mai eseményekről mondunk véleményt csak ezt a fáradságos utat járhatjuk: nem kinyilatkoztatunk, hanem meggyötrődjük azt a szellemi munkát, mellyel összeépül és állandó önkontrol által szüntelenül módosul amúgy is mindig csak töredékes tudásunk.

S miért gondolom, hogy legalábbis nem alap nélküli, amit leírtam? Eszem ágában sincs magam érdemeire gondolni, legkevésbé emberi vagy erkölcsi értékekre. Kizárólag arra, amit másoktól, a legnagyobb mesterektől tanultam. S erről kénytelen vagyok — nem dicsekvés gyanánt — néhány dolgot elmondani. A liturgia iránti intenzív érdeklődésem, kilencéves koromban kezdődött (mellesleg: a ministrálás hatására). Egy év múlva az Ordo Missae-t fejből tudtam, latinul. Tizenegyéves korom óta Szunyogh Xavér nevelt a liturgiára, tizenkétéves koromban írtam az ő felszólítására első cikkemet „Sacrosanctum commercium” címen, melyet ő a Mária-utcai bencés apácáknak tartott lelkigyakorlatában is tanított. A „nehéz évek” idején hetente ültem tanítványként lábainál, tizennyolc éves koromra mindent, amit liturgiáról magyarul olvasni lehetett, elolvastam, azután szisztematikusan tovább mentem a legnagyobb mesterek írásaihoz. A zsinat liturgikus szándékairól még „menet közben” szereztem információkat (amikor a magyar papság nagy része még ellenségesen fogadta az „újításokat”). A zsinat liturgikus konstitúcióját vagy százötvenszer-kétszázszor végigolvastam, lényegében fejből tudom. Hozzátenném még, érdeklődésem nem tudományos, hanem elsősorban spirituális és teológiai indíttatású volt, csak 30 éves korom után ébresztettek rá (ismét nagy mesterek), hogy liturgikai megalapozás nélkül tévutakra jutunk. Eddig — a világi hívek megbecsüléséről szóló frázisok ellenére nem nagyon éreztem, hogy a magyar egyház igényt tartott volna így összegyűjtött tudásomra. Már sokszor elhatároztam, hogy nem beszélek tovább, mi hasznom van nekem ebből az egészből? De kissé úgy jártam, mint a próféták: Isten nem hajlandó elereszteni ebből a szolgaságból. Ennyit a „magabiztosságról”.

Dobszay László