Valóban csődbe jutott?

A fogalmak tisztázásával lehet választ adni a felvetett és megválaszolt kérdésre (Miért jutott csődbe a liturgikus reform?). Nem szerencsés dolog a liturgikus reformot összevetni a liturgikus mozgalmak tevékenységével. Ugyanis a liturgikus mozgalmak időben is előbb voltak és a zsinat reformját, sőt már XII. Piusz pápa Mediator Dei enciklikáját is előkészítették. Sok mozgalom létezett, és a pápai körlevél egy feszültségektől terhes kort zárt le. Ez tükröződik a pápai iratban is, amikor a liturgia meghatározása előtt világosan utal azok tévedéseire, „akik a liturgiában nem látnak mást, mint az Istent megillető tisztelet érzékelhető külső formáit, vagy puszta díszt, szabályok és előírások foglalatát, amellyel az egyház az egyes szertartásokat szabályozza.” (25)

A zsinat az egyetemes egyház tanítóhivatalának megnyilatkozása, míg az egyes liturgikus mozgalmak a liturgia értékeit, tanítását, lelkiségét stb. magyarázzák, de semmiképpen sem bírnak tanítóhivatali tekintéllyel. Ezért nem helyes a kettőt egymás mellé állítani úgy, hogy a liturgikus mozgalmak a mércéi az egyetemes zsinatnak.

Nem lehet közös nevezőre hozni a vallást és a liturgikus mozgalmat. A vallás magába foglalja Isten kinyilatkoztatását, az ember válaszát és mindazokat az eszközöket, melyek az embert üdvösségre vezetik. A liturgikus mozgalmak sajátos eszközeikkel — a liturgikus események vizsgálatával, jelrendszereivel — vezethetnek el a tökéletesebb vallási életre.

Katolikus hitünk különbséget tud tenni az egyház törvényes liturgikus ünneplései és az egyéni jámborsági gyakorlatok között. A közösségi ünneplésben úgy tekint az egyház híveinek igényeire, hogy általa a mennyei Atyát dicsőíti. Ezt állítják elénk pl. a könyörgések, amelyek közül a legértékesebbek és leggazdagabbak visszanyúlnak a IV-VI. századba. Bár meg kell állapítani, hogy korunkban nagyon sok egyéni imádságot tartalmazó könyv jelenik meg, de nem kell attól tartani, hogy az egyház a szubjektivizmus veszélyébe süllyed.

Nem kell félteni a széthullás veszedelmétől az újkori vallásosságot. A liturgiának vannak változhatatlan elemei, amelyeket Urunk Jézus határozott meg (pl. szentségek lényege). Ezeken nincs, nem lehet változtatni. Azonban ami ezeket körülveszi (pl. a keresztség szentségének teljes liturgiája) a koroknak megfelelően változtak vagy változnak. A lelkiségi mozgalmak az egyház hivatalos ünnepléseit megtartják, csak különböző kísérő eseményeket más-más formában végzik. Ezek beleférnek a választható lehetőségek körébe. Pl. sajátos énekanyaguk, szabadon fogalmazott hívek könyörgése, csak vörös misebor használata stb.

Dobszay professzor úr hiányként említi, hogy az előbbi csapdák miatt a zsinat nem foglalkozott a teológiai mélységekkel. Csak gondosan át kell tanulmányozni a liturgikus konstitúciót és az ellenkezőjéről rögtön meg lehet győződni. Sajnálatos, hogy hazánkban nem jelent meg részletes magyarázattal ellátott kommentár. Bár a magyar liturgikus irodalom szegényes, kevés nagy művel rendelkezik (tankönyveken kívül csak a Liturgikus lexikonnal), de a lelkiség elmélyítését segítette pl. a Teológia, Vigília, Szolgálat, Mérleg számos cikkével és katolikus hetilapunk az Új Ember is. Érdemes lenne arra is odafigyelni, hogy mennyire gondosan készítik elő papjaink a szentmiséket vagy egyéb ünnepléseket. Legalábbis elég sok pozitív tapasztalatom van ezen a téren.

Befejezésül két nagyon kemény mondatot kell megfogalmaznom. Dobszay professzor úr gregorián és egyházzenei témájú cikkeit mindig elolvasom a Magyar Egyházzene c. folyóiratban, mert kiváló szaktekintélynek tartom. Liturgikus cikkein azonban átugrom, mert nem tart lépést a zsinat tanításával és annak további fejlődésével. Egy-egy témában világtekintélynek számító liturgikusok sem veszik maguknak a bátorságot, hogy átlépjenek általuk kevésbé ismert területre. Ezt kívánja a tudományos tisztesség is.

Csodálkozom az Új Ember szerkesztőbizottságán is. Azt hiszem, hogy egy katolikus újság feladata az, hogy a tájékoztatáson túl olyan cikkeket közöljön, amelyek a hívek lelki és — jelen esetben — liturgikus életét fejlesztik, látókörüket tágítják és nevelik őket. Sajnos a Jegyzetek a liturgiáról már címében is a hivatalos liturgia jelentéktelenségét sugallja. Nem érdemel többet az egyház legfontosabb kötelessége, az isten dicsérete, mint egy jegyzetet? Jó lenne beleolvasni Radó professzor úr újságjuk utolsó oldalán megjelent egykori cikkeibe. Hagyatékát átnézve megcsodáltam, hogy az idős tudós mennyire magáévá tette a zsinat tanítását, amelyen szakértőként maga is részt vett. Ezt egyébként utolsó könyvei is bizonyítják. Az egyház iránti mély tisztelet és a tudós alázata jellemzi ezeket az írásokat. Ő soha nem ismerte a szakszerűtlen, sértő és cinikus stílusban írt cikkeket, illetve könyveket. Mindig épített, tanított, segítséget nyújtott, és nem zavart keltett, vagy bizonytalanságot árasztott. Követendő példa ez a Tisztelt Szerkesztőség számára.

Verbényi István

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu