|
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
|
![]() |
![]() |
A Biblia éve (4.) Az ige és a szentség viszonyának új meghatározása A II. vatikáni zsinat óta már nem érvényes az a sokat emlegetett szembeállítás, mely szerint a protestánsok volnának az "ige egyházai", a katolikusok pedig a "szentségek egyháza". Mi, katolikusok soha nem mondtuk azt, hogy a szentségek egyháza vagyunk, mégis volt némi igazság ebben a jelszószerű megkülönböztetésben. A szembeállítás eredménye fokozatosan az lett, hogy a keresztény életnek és lelkiségnek két, teljesen eltérő típusa alakult ki. A protestáns teológia Isten szavának tulajdonított nagyobb szerepet a keresztény életben, míg a katolikusok jobban hangsúlyozták a szentségek szükségességét a hívő ember életében. Vitathatatlan az is, hogy a hitvitázó teológiai szemlélet az üdvösség e két eszközét szembeállította. Sőt, a protestáns teológia az ige felsőbbrendűségét tanította, amikor azt állította, hogy a szentségek tulajdonképpen csak az Isten igéjének látható formái. El kell ismernünk, hogy az elmúlt évszázadokban a katolikus teológiában és a hívek életében Isten igéje csak külső kísérője volt a kegyelmi valóságnak, amely elsősorban a szentségeken keresztül jut el az emberhez. Isten szavának önálló üdvösségszerző, kegyelemközlő hatásáról keveset beszéltünk. A hagyományos régebbi szentségtanok az isteni szót csak mint a "szentség formáját" emlegették. Hangoztattuk ugyan, hogy az Isten szavának - mint a szentségi jelhez tartozó kiegészítő elemnek, mint hatékony, valóságteremtő szónak, vagy némely szentség esetében a lényeget meghatározó elemnek - része van a kegyelmi valóság létrejöttében, de csak a szentségi cselekmény egészén belül. A II. vatikáni zsinat után fokozatosan megváltozott a szemléletmódunk. Egyre jobban hangsúlyozzuk, hogy Isten igéje nemcsak tanít bennünket, a Biblia nem úgy tekintendő, mint a kinyilatkoztatott igazságok tárháza, hanem az olvasott vagy hirdetett ige Isten kegyelmi működésének egyik formája. A kinyilatkoztatás Isten önközlése. Az Isten szava, ahogyan azt az egyház hirdeti, hozzátartozik az embert teremtő és üdvözíteni akaró Isten nagy tetteihez. Nemcsak a szentségeknek, hanem Isten szavának a hatékonyságáról is lehet és kell is beszélnünk. Az Isten szava eleven, áthatol a lelkeken, és élesebb minden kétélű kardnál (Zsid 4,12). Az ember bensejéig hatol, és ott elhatározásokat fakaszt. Ahol hívő lélekkel fogadják, "megtudja menteni a lelkeket" (Jak 1,21-23). Az evangélium hirdetésének és a szentségek kiszolgáltatásának egységét és lényegi egymáshoz tartozását tanúsítja a teológia- és liturgiatörténet. Szoros összefüggésüket látjuk már az apostoli időkben is. Az Apostolok cselekedeteinek könyvéből tudjuk, hogy az apostolok az igehirdetést és a szentségkiszolgáltatást egybekapcsolták. A pünkösdi igehirdetés utáni kérdésre ("Mit tegyünk hát, testvérek?"), Péter apostol a keresztség, illetve a Szentlélek befogadására szólítja fel a hallgatót (2,39). Az etióp udvarnok megtérése és megkeresztelkedése (8,26-40), Péter apostol Kornéliusz házában tanúsított magatartása (10,44-48), Ananiás eljárása Saul megtérése után (9,17-19) mind-mind arra utalnak, hogy az egyház életének első napjaiban az ige és a szentségek összetartoztak. Lukács leírásából azt is megtudjuk, hogy az első keresztények állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban (ApCsel 4,2). Ez a hit és gyakorlat Pál apostolnál kapja meg az elméleti megalapozást. Ő már világosan látja az evangélium hirdetése, a megtérés, a hit és a keresztség közötti összefüggést: akik megkeresztelkednek, azok Krisztust öltik magukra, a Lélek által beoltást nyernek az ő testébe a keresztség által (1Kor 12,13). Csak mint átmeneti probléma jelenik meg az apostoli egyházban az ige és szentségek egyensúlyának kérdése. A hét diakónus kiválasztása (6,1-7) és Szent Pál szavai egyértelműen erre utalnak: "Krisztus nem azért küldött engem, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem" (1Kor 1,17). Nyilvánvaló, hogy az ige és a szentségek - egyiket a másik rovására háttérbe nem szorítva - együtt képezik Isten kegyelmének útját hozzánk. Rá kell mutatnunk az ige és szentség közötti lényegi, benső összefüggésekre, kölcsönös összetartozásukra. Nem tagadhatjuk, hogy hangsúlyeltolódásnak lehetünk tanúi a katolikus teológiában. Megszűnt a szentségek szerepének túlzott hangsúlyozása azáltal, hogy a II. vatikáni zsinat az igét és a szentségeket egyforma hangsúllyal emlegette. Nevezhetjük ezt protestáns hatásnak, de az igazság az, hogy egyszerűen csak a hitvitázó teológiai szemlélet megszűnésének vagyunk tanúi. A zsinat a szentmisében és a szentségekben nagyobb jelentőséget tulajdonít az Isten igéjének, mint ahogyan a zsinat előtti egyházi élet és teológia. De nem arról van szó, hogy a zsinat jóváhagyta volna a reformátorok "sola scriptura" tanát. Az ige és a szentségek egymás mellé helyezése a liturgiában nem adta fel a katolikus tanítást, hiszen a középpontban továbbra is Krisztus húsvéti misztériuma áll. A liturgia nem más, mint ennek a misztériumnak a megünneplése. Dolhai Lajos
|
![]() |
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|