Noteszlap

"Aranyos kicsikém"

Nem is oly rég Czigány György írt tíz mondatot Mécs Lászlóról.

Hadd idézzem föl magam is, milyen volt ő, a pap költő, akinek hallatlanul hatásos versmondását felsős gimnazistaként kétszer is hallhattam a pesterzsébeti Ipartestület színháztermében.

Nem ment föl a színpadra, pedig azt hihettük. A terem közepén állt, háttal a hatalmas ablakoknak, mintegy gegenlichtben, ellenfényben, ahogy a fotósok mondják. A székeket is úgy rendezték át, félkörívben (lehet, ő kérte), hogy a nagydiákok serege meg a nem kevés felnőtt szinte körülölelje.

Akkor még nem ismertem a szót, ma már igen: karizmatikus jelenség volt. Mihelyt megjelent, csak rá lehetett figyelni: vonzotta tekintetünket. Magas termetű, barna hajú férfi, bal szeme fölött a választék. A premontreiek fehér reverendája s a világoskék cingulus csak fokozta érdeklődő kíváncsiságunkat: vajon miként mondja el saját költeményeit, ő, aki akkoriban országszerte mind többször és egyre több helyen lépett föl vershallgatók előtt...

Mécs László két előadó-délutánja annyi évtized múltával kissé egybesimul. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy legelőször így szólalt meg: "Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom..." Zengő baritonhangon mondta a nem is rövid verset, amelyről később kiderült: az 1923-ban kiadott első kötetének Hajnali harangszó című költeménye kezdődik így. Természetes tehát, hogy a nekünk szánt, egyszemélyes költői műsor nyitánya is ez legyen.

"A nem is rövid verset" - írtam. Mécs Lászlónak csakugyan sok hosszú, sőt igen hosszú költeménye van. És mindegyiket "kívülről" szólaltatta meg. Ámulva figyeltük: el nem akad sehol, papirosba-jegyzetbe bele nem néz; nem is volt a kezében semmi, valamelyik saját kötete sem. Egyik-másik verse: valóságos novella, rímes sorokban elbeszélve. Ő, a költő, aki verseiben a premontreieket hol így idézi: fehérpap, hol pedig, Jászóról ejtve szót, zsolozmázó hófehér barátokról ír - olyan poéta-megszólaltatóvá alakult át, mintha egy gesztus nélküli, eszköztelen színészt láttunk-hallottunk volna. Előadóművészete innen volt mindenféle hatásvadászaton, éppen ezért hatott oly szuggesztív erővel. Hogyan csinálta? Mi lehetett a "titka"?

Évtizedekkel később nem könnyű szavakkal megjeleníteni, a mindenből állott össze bennünk, érettségihez közelítő gimnazistákban az a Mécs László-élmény.

Második találkozásunkkor már voltak "kiválasztott" verseink; nem túloznék, ha azt mondanám: "vers-slágereink". Szívesen, boldogan viszonthallottuk őket: A kirándulás elmaradt, A királyfi három bánata, A gyermek játszani akart, Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld.

Azt is megszerettük, gimnazisták, talán felnőttek is, amelynek első két sora így szól: "Rólad gondolkozom hideg őszi estén ( kóborló elődöm, Tinódi Sebestyén". Lantja nem volt Mécsnek, de bennünk mintha valamilyen láthatatlan hangszer szólt volna ott! Bennünk? Fölöttünk? Karnyújtásnyira, körülötte ülve, szemünkkel-szívünkkel serkentettük-kértük a költőt, mert mi is játszani akartunk volna, mint a gyermek: "Mécs bácsi, még!"

Hajnali harangszó című versének kezdő igéjét fölfedeztem másutt is: "kongatja a viharfelhőt". Megint máshol: "Bánat-verővel vert harang: / sötéten kongott bent szívem". Ez: a Véletlenül című költeményéből való...

Véletlen? Túl annyi évtizeden egyre többször találkozom ezzel a rejtélyes fogalommal; régesrégi véletlenek is eszembe jutnak sorra. Mind gyakrabban írtam róluk. Ilyenkor Mécs Lászlót idéztem: "Hiszek a véletlenben, mely megett / Isten nevet..." Igen, így kezdődött egy verse. De melyik? Nem jutott eszembe. Fölnyitottam az 1941-es könyvnapon megjelent 760 oldalas kötetének címmutatóját a "H" betűnél. Nincs ilyen című verse.

Most, Czigány György írásának elolvasása után viszont elhatároztam: oldalanként addig lapozok, amíg meg nem találom az idézett költemény-kezdetet. És a 457. oldalon ráakadtam! Címe: Aranyos kicsikém! Lám, ez is az ipartestületi két versmondó délután egyik slágerkölteménye volt. Egy verébről szól, aki a nagy télben, pályaudvar tetejéről "egy félkezű vak újságárus táskájába pottyant." A költő észrevette, hiszen ez a küldetése, s meghallotta, hogy a rokkant rikkancs miként simogatja a dermedt madarat: "Aranyos kicsikém..."

Meglett a vers! Vele együtt szinte hallottam azt a baritonhangot, amely 1941-ben és 1942-ben ott szólalt meg szülővárosomban. Igen, Mécs László az Aranyos kicsikém! című versét is úgy mondta-mesélte el, mintha novella volna...

A később annyi bántást, megalázást, még börtönt is ártatlanul elszenvedett poéta a pannonhalmi apátság öreg papok otthonában töltötte élete utolsó éveit. Már túllépett a nyolcvanon, amikor nem várt látogató kopogtatott be hozzá: Illyés Gyula, maga is jóval túl a hetvenen. Huszadik századi gazdag költészetünk más-más úton járó két nagy öregje találkozott és fogott kezet. Hosszan elbeszélgettek, Mécs a betegágyon, Illyés a látogatót megillető széken. Mi mindenről folyhatott közöttük a szó?! Bárcsak lehetett volna ott egy magnetofon! Ki tudja, hátha eljut hozzám a szalag! Most lejátszhatnám, és idézhetném mindkettejüket...

Dalos László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu