|
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
|
![]() |
![]() |
Hamuba írt betűk Százhuszonöt esztendeje hunyt el Arany János. Ma, amikor költészetre már sem időnk, sem erőnk, kicsit félve ragad tollat az ember, ha poétára emlékezik. Főként, ha olyan költőre, aki több "ember öltő régiségben" távozott el az élők sorából és olyan korban élt, amelyet már sokan nem éreznek magukénak. Arany János 1817-ben született Nagyszalontán. Tanulmányait már a betűk ismeretével kezdte. Apja rajzolta őket a hamuba, a fogékony gyerek pedig könnyedén elsajátította azokat. A gyermek Arany János sok kétségen verekedte át magát míg a Toldi írójaként megismerte az ország. Petőfi barátságát is ekkor nyerte el. Igazi szellemi és lelki barátságuk Petőfi haláláig megmaradt. Legtöbbünk emlékezetében valóban így ketten élnek ők. Az idősebb, megfontoltabb tépelődő Arany és a fiatalabb, vehemens, forrófejű Petőfi. Báty és öccs. Víz és tűz. Ugyanazon érem két oldala. Költőbarátság irigység és versengés nélkül. Így írt Petőfi Aranynak miután elolvasta a Toldit: "Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel." Folytatta. Dicsőséggel. Bár örök kétkedő alkata sohasem engedte, hogy dicsőségben fürödjön. A kor kérdéseire azonban visszahúzódó és szelíd természetén felülkerekedve válaszolt. Akkor is, ha a cenzúra miatt néhány művét csak az asztalfióknak írhatta. Akkor is, amikor szégyellte időskori gondolatait, s azokat csak a "kapcsos könyvbe" merte beleírni. Akkor is, ha szavait mintha mindig hamuba írta volna. Ő, aki talán a legteljesebben birtokolta a magyar nyelvet. Nemcsak saját kora, de a középkor szókincsét is. Ő, aki több idegen nyelvi kultúrát is a magáénak mondhatott, félve és tapogatózva haladt az útján. Nem is sejtve, hogy generációk fogják tanulni és ízlelgetni anyanyelvüket a Toldiból. Nem, nem sejtette. Félve és szorongva ment a maga útján. De ment. Mindössze negyvenéves, amikor A lejtőn címűversét így zárta le: Éltem lejtős útja ez; / Mint ki éjjel vízbe gázol / S minden lépést óva tesz. Halálának évében talán egyik legszebb versét írta meg. A mindössze négysoros Sejtelem az örök kétkedő ember megbékélése. Életem hatvanhatodik évébe´ Köt engem a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe. Százhuszonöt éve megérkezett már abba az égi csűrbe. A Teremtő vetett is helyére más gabonát. De szavai itt vannak köztünk. Mert a porba s hamuba írt betűk nem tűnnek el. Koncz Veronika
|
![]() |
![]() |
||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|