"Álmodjanak boldog Magyarországról..."

Az első világháború hősi halottai

A római katolikus anyaszentegyház 835 óta emlékezik meg Mindenszentek ünnepéről, és 998. november másodikától a halottak napjáról. Ekkor hívők és nem hívők egyaránt a temetőkben emlékeznek meg elhunyt szeretetteikről, halottaikról. Nagyon sokan vannak azonban, akiknek rokonai idegen földben nyugszanak mind a mai napig. Az Isonzó mentén több katonai temetőt találunk, ahol az első világháború elhunyt magyar hősei nyugszanak. Rájuk emlékezünk.

"...Nagyon elszomorul az arcunk, ha egy bajtársunk sírja felett áll a pap. Harangzúgás, ágyuk üvöltése, koporsó: egy szürkévé fagyott katonakabát s a bajtárs máris megy a föld alatti lakásába. A pap szentbeszéde ilyenkor kétszeresen fáj: a pap búcsúztat minket egy baráttól, de emlékeztet arra, hogy mi is meghalunk. S ki szeret még a harctéren is arra gondolni, hogy meg fog halni..." - írta egy tartalékos honvéd főhadnagy a Székesfehérvári Hírlapban, a fronton átélt élményeiről.

1915 májusában Olaszország, a korábbi szövetséges, hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának. Ezzel megnyílt a déli front az Isonzó mentén, amely az egyik legtöbb áldozatot követelő hadszíntér lett az első világháború történetében. A kialakult állóháborúban hatalmas veszteségeket szenvedtek a harcoló felek. Ennek egyik oka az volt, hogy a hadvezetés nem találta meg a kiépített lövészárkok elleni harc ellenszerét, valamint hogy ezek az ellenséges állások nagyon közel voltak egymáshoz. A szemben állók haderejének felszámolására tett újabb és újabb próbálkozások több százezer halottat követeltek. A hősök földi maradványainak örök nyugalomra helyezése rendkívül nagy gondot jelentett, az áldozatok nagy száma, a kemény, sziklás talaj és a rendkívüli forróság miatt. Ez utóbbi elengedhetetlenül szükségessé tette a gyors cselekvést, mivel minden temetetlen halott növelte a fertőzésveszélyt a frontvonalon.

A harcok szünetében az egészségügyi katonák bejárták a harcteret - ha erre lehetőségük volt -, és a sebesülteket, illetve az áldozatokat biztonságos helyre vitték, az első vonalak mögé. A piros mécsesekkel jelölt kötözőhelyekre került sérültek orvosi ellátásban részesültek. Ha ez nem volt elegendő, akkor továbbszállították őket a frontvonalaktól távolabb telepített tábori kórházakba, vagy - ha állapotuk megengedte - gyakran a hátországi egészségügyi intézményekbe.

A holttesteket a hadosztálytemetőben és kialakított katonatemetőkben helyezték örök nyugalomra, szintén az első vonalak közelében. A sírokat folyamatosan, előre kiásták az ide vezényelt katonák, így a végső búcsúztatások is folyamatosan zajlottak. A tiszteket minden esetben koporsóban és külön sírban helyezték örök nyugalomra. A legénység számára azonban ezt nem mindig tudták biztosítani: a bakák holttestét ponyvába csavarva helyezték végső nyughelyükre. A sok áldozattal járó, nagyobb csaták után az is megtörtént, hogy tömegsírba. Előfordult, hogy a tábori lelkész nem tudott részt venni a végső búcsúztatáson, ilyenkor utólag szentelte meg a sírt.

Temetések előtt minden esetben ügyeltek arra, hogy az elhunyt személyazonosságát megállapítsák a nála levő vas-, tiszteknek réztokban levő azonosítási cédula alapján. A tábori lelkész vagy az alakulat írnokának feladata volt, hogy a fájdalmas hírt közöljék a katona családjával. A szűkszavú, hivatalos értesítés helyett olykor személyes hangú részvétnyilvánítás érkezett. "... a hős fiú nekem jó barátom, az ezrednek szeretett tagja, kiválóan teljesítette mindvégig kötelességét. Katonái rajongva szerették. Nagyon fáj a csapás, ami Önöket érte, így hát el tudjuk képzelni az Önök nagy fájdalmát. De reméljük, hogy a Mindenható Isten, ki ezt a keresztet vállunkra helyezte, erőt fog adni annak elviselésére. Ő adta, ő vette el..." - írta például Hoitsy L. Pál, a székesfehérvári 17-es gyalogezred tábori lelkésze Csokonay Emilnek fia, László hősi halálakor.

Előfordult olyan eset is, amikor a frontszolgálatot teljesítő fiú levélben elbúcsúzott szüleitől amikor megtudta, milyen bevetésen kell részt vennie. Sorai kézhezvétele után a szegény hozzátartozók remegve várták a következő értesítést. Ez három nappal később meg is érkezett, tudatva, hogy fiuk "St. Martino magaslatán hősi halált halt".

A korabeli helyi napilapok folyamatosan közölték az adott településhez tartozó alakulat veszteségeit, így sokan az újságból értesültek ismerősük hősi haláláról.

Lehetőség volt arra is, hogy a holttesteket hazai földben helyezzék örök nyugalomra. Külön vállalkozások foglalkoztak a hamvak hazaszállításával - természetesen jelentős költségekkel, így ezt kevesen engedhették meg maguknak. Megtörtént, hogy az állam gondoskodott a hazaszállításról: például Pour Gyulát, a 17-es székesfehérvári gyalogezred századosát érdemeinek elismeréseként az alakulat székhelyén ravatalozták fel, és helyezték végső nyugalomra.

Az özvegyekről és az árván maradt gyermekekről igyekeztek gondoskodni. Mindennaposak voltak a gyűjtések, jótékonysági rendezvények a hátországban és az első vonalakban egyaránt. Gyűjtőládákat helyeztek el a települések különböző pontjain, ahová bárki bedobhatta adományát. Gyakori volt, hogy a temetésekre szánt koszorúk árát is felajánlották a nemes célra, és csak egy szál virágot helyeztek a sírra. Erre szólították föl a hívőket a települések vezetői 1916 októberének végén a közeledő halottak napja alkalmából.

Kedves elhunyt bajtársaikról a fronton sem feledkeztek meg a katonák. Számtalan korabeli felvétel őrzi a gondozott, kiépített temetőket, ápolt sírokat. Aki szolgálata mellett tehette, gyakran felkereste egykori harcostársa, tisztje nyughelyét. Egy visszaemlékező így ír egy ilyen alkalomról: "Kora délután van, az őszi nap bágyadtan süt, a tábori tiszteletes úr fekete talárja selymesen tündököl, s az öreg népfelkelők, akik egész éjjel sírt ásnak, fáradtan bólogatnak szavaira, amint búcsúztatja a még nem élt, de már halott fiatalokat, hogy álmodjanak a köves hant alatt boldog Magyarországról..."

"Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik!"

Stencinger Norbert

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu