Isten törvénye az emberben

Jelenits István és Csepregi András a tízparancsolatról

A budapest-fasori evangélikus egyházközség és az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány által szervezett Asztali beszélgetések című rendezvénysorozat októberi alkalmán Jelenits István piarista szerzetes tanár és Csepregi András evangélikus lelkész, teológiai tanár mondta el gondolatait a tízparancsolat kapcsán az egyetemes erköcsi alapelvekről, az etikus cselekvés lehetőségéről és megvalósulásáról. Ebből a beszélgetésből idézünk fel néhány részletet.

- Sokszor hallunk a "kőtáblák" modern kori, szimbolikus értelemben vett összetöretéséről. Ennek ellenére valahogy mégsem lehet elfelejteni vagy muzeális tárggyá változtatni a tízparancsolatot - kezdte a beszélgetést Jelenits István. - Annak számára sem puszta "dolog", aki vitába száll, szembefordul a parancsolatokkal. A hívő közösség életében pedig ma is jelen van: számunkra az evangéliumból vezet hozzá az út. Beszélgetésünk alapkérdésére - Hogyan él az emberben Isten törvénye?- Jean Cocteau gondolataival indítanám el a válaszadást. A francia költő-író egyik munkájában a szerelmeseket dicséri, hogy milyen bölcsek is ők, amikor élő fába vájják a szerelmük nevének kezdőbetűit, amelyek így a fával együtt növekedhetnek. Valahogy így, az élet fontosságára eszmélve keressük mi is a kapcsolatot Isten parancsaival, hogy élő törvényekké válhassanak bennünk, az Istenben hívők közösségében.

- Eszembe jut egy régi emlék - vette át a szót Csepregi András. - Gyülekezeti lelkészként gimnáziumi hittant tanítottam, és az osztályban egy kamasz fiú hangosan hirdetni kezdte, hogy ő ateista. Ezt aláhúzandó a bibliai törvények áthágására, valami nagy hazugságra készült. Amikor azonban kinyitotta a Szentírást, szíven ütötték azok a sorok, amelyeket elsőre elolvasott: a bibliai szakasz arról szólt, hogy az Úr menynyire utálja a hazug embert. A fiú mélyen elgondolkodott ezen, és Isten szavai megállították azon az úton, amelyen éppen elindult. "Az Úr szólt hozzám" - mondta nekem egy szemlélyes beszélgetésben.

- A mai teológusok véleménye megoszlik arról, hogy az Úr parancsaiban mit adott: ígéretet, biztatást vagy követelést - folytatta az evangélikus teológus. - Én úgy vélem, az ószövetségi törvényt a szabadságtól megmámorosodott nép kapta, az Újszövetségben pedig Jézus azután adja a törvény értelmezését, miután elmondta, kik is a boldogok. Valahogy ez az isteni sorrend: az Úr először ad valamit nekünk, és azután követel.

- Saját tapasztalataim alapján úgy látom, a felnövekvő gyermek úgy él, mint az anyaméhben a magzat: szellemileg-lelkileg is az otthoni közösség veszi körül - tette hozzá Jelenits István. - Egy gyermek nem úgy fogalmaz helyesen, hogy "hiszek", hanem úgy, hogy "hiszünk"; tagja egy közösségnek, ahol például nem szokás lopni, és ahol éppen ezért a "lopás" eszébe sem jut. Az élet valóságában ez a bevezetője a tízparancsnak. A Bibliában Isten emlékezteti népét közös történetükre, arra, ami néppé tette őket. Hasonlóképpen a gyermek is megtapasztalja életében Isten jóindulatát, és később ez tudatosodik benne: az életet teremtő Isten valósága, az Úré, akinek jóakarata védelmez, aki megajándékoz.

Sok gyermek nem tapasztalja meg az otthon áldását, mégis eljut Istenhez, de nem elsősorban a parancsolatok alapján, hanem először közösséget keres, és azt megtalálva annak vonzásába kerül. Egy áldott közösségben pedig azt tapasztalja, hogy örömmel fogadják el Isten törvényeit.

Sokszor aggódnak a gyerekükért felelősséget érző szülők, hogy fiaik-lányaik felnövekedvén az otthoni világból kikerülnek a társadalomba, ahol olyan életgyakorlattal találkoznak, amelyet nem a tízparancsolat határoz meg. Féltik gyermekeiket a rossz mintától. Ez pedig szigorúvá teszi a szülőket, és túl korán fogalmazzák meg, szögezik le a parancsokat. Fontos volna, hogy a szülők legyenek bátrabbak: ne csak tiltó, féltő szigorral próbálják megtartani gyermekeiket a rendben, hanem másképpen is. Érdemes megfontolni a modern biblikusok meglátását, mely szerint az "Isten nevét hiába ne vedd!" parancsolat eredetileg azt célozta, hogy ne hivatkozzunk a Fennvalóra olyankor, amikor nem biztos, hogy Isten is ott áll a mi szándékunk mögött. Jó lenne, ha a szülők nem rajzolnák szigorúbbra Isten arcát annál, amilyennek ő önmagát mutatta. Ez vezethetne el a bölcs, Istenben bízó keresztény pedagógiához, ami természetesen nem jelenti a gyermek teljes kiszolgáltatását a világnak.

- Mégis, létezik-e Isten megtalálásának olyan útja, amely etikai kérdésfeltevéssel kezdődik? - folytatta a beszélgetést Csepregi András. - Azzal a kérdéssel, hogy mi a jó, és mi a rossz. A kultúrák különböznek annak megítélésében, hogy mi a jó és a követendő. Vajon biztosan állíthatjuk-e mi, keresztények, hogy az aranyszabályt - azt kívánd a másiknak, amit magadnak is kívánnál - ennek ellenére öntudatlanul is követi minden kultúra? Karl Rahner "anonim keresztényeire" gondolok. Arra, hogy az erkölcsi rend következetes követése, megtartása - még ha tételes hitvallásban nem fejeződik is ki - Isten megtalálásához vezethet...

- Azt gondolom - tette hozzá Jelenits István -, hogy az etikai tapasztalat az emberekre alapvetően jellemző, közös dolog, Albert Camus a descartes-i tételt - gondolkodom, tehát vagyok - tovább fejtegette, és újragondolta. Valahogy így: felháborodunk, tehát vagyunk.

Az ember ugyanis felfedezi, hogy nincs egyedül a világban, azonosul a többi emberrel, akik, akár csak ő, szenvednek. Az embertelenség ellen nemcsak akkor tiltakozunk, ha minket ért igazságtalanság, hanem akkor is, ha a másikat: az áldozat nevében is felháborodunk, szolidaritást vállalunk vele, és melléállunk. A forradalmakat is az igazságkeresés, a tisztesség megteremtésének elementáris igénye robbantotta ki.

Kamaszoknál tapasztaltam a legélesebben ezt a "felháborodást" - folytatta a piarista szerzetes tanár -, adott esetben valóságosan felhergelődnek, és az igazság bajnokaként lépnek fel. Később, ha önmagukban is képesek felismerni az "embertelenséget", ha rádöbbennek saját igazságtalanságaikra - akár a bölcs tanár, nevelő tapintatos közreműködésével -, akkor az igazság utáni vágy elementáris istenhithez vezetheti el őket - és egyúttal az irgalom, a megbocsátás lelkületéhez. A törvény igazi értelme, célja ez, nem pedig a holt betű.

- Isten áldása ilyen folyamat - erősítette meg a mondottakat Csepregi András. - A választott nép vagy Jézus tanítványai is hasonló tapasztalatok által jutottak el oda, hogy az isteni parancs számukra már nemcsak külső törvény. Mai szóval élve a törvény a szabadság útjelzője: nem korlát, hanem kapaszkodó.

- A törvény szellemét kell megértenünk - folytatta a gondolatmenetet Jelenits István. - "Tiszteld apádat és anyádat!" Ez a törvény például akkor is kötelezi a felnőtt embert, ha a szülei nem viselkednek tiszteletre méltóan. Ha például az apám részeges lesz, akkor nem mondhatom azt, hogy mostantól fogva semmi nem kötelez vele kapcsolatban, hanem romjaiban is tisztelem: például nem adom ki másoknak, nem költöm rossz hírét, nem viszem a világ elé az ő nyomorúságát - azért, mert ő az apám. Mondhatnánk úgy is, hogy az Isten adta törvényt a Lélek segítségével értelmezem.

Körössy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu