Napsütötte erdőszélen

A fák közül kilépve, a tágas tisztáson gyalulatlan deszkából készült asztalok és padok kínálnak kényelmes pihenőhelyet. Éppen le akartam ülni, amikor az asztal sarkáról kis fali gyík szaladt le. Már korábban is láttam itt fali gyíkokat, és elgondolkoztam azon, hogyan kerültek ide. A közelben nincsenek épületek, nincs kőkerítés, kőrakás, ahol ezek a kis hüllők tanyázni szoktak. Igaz, néha furcsa búvóhelyeket keresnek maguknak. Nemrég a Nemzeti Színházhoz közeli Duna-parton járva a tavaly ültetett fák egyikének vékony törzsén pillantottam meg egy fiatal fali gyíkot. Sütkérezett, de ahogy közelebb értem, gyors mozdulattal az alá a széles vászoncsík alá surrant, amely a fát a mellette álló karóhoz rögzítette. Kitűnő rejtekhely, ha nem látom, eszembe sem jutna ott gyíkot keresni.

Ültem az erdő széli padon, és élveztem a csendet. A kék égen egyetlen felhő sem úszott, a szél éppen csak lengedezett, virágok nyíltak, rovarok repültek, a vénasszonyok nyara idén szinte nyárias meleggel érkezett. A padról az erdőre láttam. A szélen a galagonya piros és a kecskerágó rózsáspiros termései integettek, felettük, a fák ágain már javában tart az ősz egyik legszebb színjátéka, a lombszíneződés. Citromszínű ruhába öltöztek a juharok, de a tölgyek szépen karéjozott levelein is megjelentek a rozsdás és sárgás színű foltok, a közeli elmúlás szomorú, csalhatatlan jelei. Sárgul a gyertyán is, és ha mozdult a szél, tucatnyi levél indult kerengve a föld felé. Szajkó érkezett nagy lendülettel, és a tölgy legfelső ágai között kezdett keresgélni. Makk után kutatott, és amikor egy idő után elrepült, torokzacskója duzzadt a zsákmánytól. Még kétszer fordult, aztán, mert talán jobb gyűjtőhelyet talált, nem jött vissza. A szajkók minden ősszel hordják a tölgymakkot, néha kilométereket repülnek, hogy aztán az avarba rejtsék őket. Az eldugdosott makkot télen csodálatos érzékkel, akár a hó alatt is megtalálják. Persze csak akkor, ha a vaddisznók és az erdei egerek meg nem előzik őket. Októberben hull a makk, kopog az erdő, és az állatok igyekeznek minél többet felszedni belőle. Valamikor a házi sertéseket is az erdőbe hajtották makkolni. Ma ez már a múlté, az avarban csak az erdő igazi lakói kutatnak a fákról hullott csemege után.

Egyre melegebben sütött a nap, levetettem a könnyű kabátot, az asztalra terítettem, és a távcsövet kézben tartva, figyeltem a környéket. A tisztás felett lepkék repültek. Néhány káposztalepke, aztán egy pazar színekkel ékes Atalanta-lepke, később egy repcelepkét is láttam, amint az aszat lila virágain szívogatott. A szélső fán harkály kezdett kopogni. Megkerestem a távcsővel, nagy fakopáncs bontogatta a kérget kitartó buzgalommal. Keményen dolgozott, és a végén ki is emelt valamit a kéreg alól. Lenyelte, várt egy kicsit, majd egy hangos "csikk" kiáltással elrepült. Később széncinegék érkeztek, hintáztak az ágakon, ketten a földre szálltak, és az avarban kezdtek keresgélni. Összetartottak, mert amikor egyikük továbbrepült, a többi engedelmesen követte. A cinegékre jellemző, hogy ősszel és télen kis csapatokba verődve járják az erdőt és a kerteket, és ez a csoportosulás már októberben megkezdődik. Dél felé járt az idő, szinte álmosítóan meleg volt. A kabátomért nyúltam, felemeltem, és nagy meglepetésemre az imént látott kis fali gyík szaladt ki alóla. Nem vettem észre, mikor mászott fel újra az asztalra, de neki is melege lehetett, ezért az árnyékba, a kabátom alá húzódott.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu