A magas küszöb

Sétálok a napfényes őszi délutánban, otthon, Esztergomban, a szentgyörgymezei temetőben. November első napjai a halottakra való emlékezés jegyében telnek, október vége felé a sírok között bóklászva az ember csak megelőlegezi kissé a halálra gondolást. Merthogy nem mond igazat, aki azt állítja, hogy csupán szeretteire gondol ilyenkor. Elnézem a vékony szálú napsütésben a virágokat rendezgető idősebb asszonyokat, a tanácstalanul álldogáló férfiakat, és tudom, valamiképpen szoktatják magukat az elmúlás gondolatához.

Apám sírja mellett én is hosszan álldogáltam, imádkoztam érte, fölidéződött bennem kettőnk kapcsolata, amely persze nem ért véget azzal, hogy huszonöt évvel ezelőtt én dobtam a koporsójára az első rögök egyikét. Azóta is megáll olykor a hátam mögött, belepillant az éppen íródó szövegbe, mint annak idején, mikor végre elfogadta, hogy író ember lesz belőlem, nem pedig mérnök, ahogy - akaratom ellenében akarva a javamat - ő szerette volna, ezért sosem tolakodásnak, hanem az elfogadás gesztusának tekintettem ezt a fajta kíváncsiságát. Azóta is gyakran érzem pillantását, néha kezét is a vállamon, amikor valami neki tetszőt olvasott, vagy hallom, amint szó nélkül megfordul és kiballag - ilyenkor mindig átfutom az addig írtakat.

Itt van velem apám ma is, amikor már jóval közelebb vagyok a nyugdíjhoz - ha egyáltalán megérem -, mint a pályakezdéshez, itt van velem a lelkiismeretemnek kölcsönözvén hangját, hanghordozását, intő szavait. Ne mondja hát senki, hogy a halállal mindennek vége - ha nem volnék hívő katolikus, akkor sem tudnám osztani Hamlet tűnődését: "meghalni, elszunnyadni, semmi több..."

Annyit tudunk a halálról, hogy ez a földi élet egyedül lehetséges kijárata, a temetőben a sírok névre szóló átjárók. Vannak, akik már beléptek ezen az ajtón, és vagyunk mi, akik még toporgunk előtte. Abban a hitben, hogy ez nem a pusztulás - sőt, még itt se hagyjuk egészen ezt a világot, hiszen apa is itt van még... -, hanem a továbblépés többnyire fájdalmas útja, az atyai házba való visszatérés átlépni való, magas küszöbe. Nincs más út hazafelé - béküljünk meg a gondolattal.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu