Marton Árpád

Bennünk élő ország

(mégis)

Darvasi Lászlónak

Mégis a Tér fáj jobban.

Hogy fecsegve szalad a Tejo most is hídjai alatt, zuhogó egyesülésébe a Tengerrel. Hogy a villamosok szaporán kanyarognak a várhegy utcácskáin, egyikük épp most szeli át a Desassossego tér köveit, és vibrálva izzik fel a napfény ciprusok bársonyölében, milliárdnyi, hűszöld hajlatban éppen e percekben. Nyugodalmas udvarházak terpeszkednek, ásítva, délen. Délen...

Mennyire vigasztaló is a messzibe tűnt alakok ébresztette szerelmünk! Melyet a tovatűnés vigasza enyhít tapintatosan. Milyen kecses jelzőkkel ékítjük fel képzelet szülte kedveseinket! De van-e fölmentés a szomszédban lakó leány iránt táplált, olthatatlan kínok alól? Mennyivel könnyebb gyászolni, mint búcsút inteni - a halottak velünk maradnak; szelíd fűzfaág-lengetésben visszaintenek.

Vagy tekintsünk egy más példát, általánosabbat. Csak próbaképpen: képzeljük el, hogy a Golgota drámája átlép az időtlenből a mi terünkbe. Hogy most történik és ott - és éppen az ott az, amely a kétezer éve szemlélt történetet a mostba szegezi. Hogy rohamoznánk meg az Áldozat dombját, egymilliárdnyi keresztény? Miféle lélekszakasztó kétségbeesés iramlana végig a lelkünkön? Miféle robajjal szakadna ketté a templomfüggöny, tetejétől az aljáig? De a történet, amely észrevétlen lopakodott a Térbe egykor, békésen simul el az időtlen felületein: eloszolva, visszfényekké csöndesülve della Francescák, Giottók, Massacciók színfoltjaiban.

Nem a térre emlékezünk sohasem: az emlékezés gyógyító, és a Tér nem ismer irgalmat. Az Idő: az idő veszi nyugtató karjába emlékeinket; az elmúlás lírai alapélménye megvigasztal, miközben szívünket tépi. Kapu egy magasabb realitásba; az Időtlen fuvalma, mely tovalebbenésében válik megfoghatóvá, képszerűvé. Álmaink öröklétre hívnak. Lám: legbizonytalanabb készségünk: az Idő egyetlen menedékünk. És ki hallott már a mindenhollét teológiájáról?

A Tér jobban fáj mégis. A távolság kínzóbb, mint az elmúlás, amelyet átszellemíthet képzeletünk, e lenge, testetlen, erős hatalom. Nem az anyagba: a Térbe való alászállás a gyötrelmes, ha testet adunk ölve-ölelve - de a kínban élet: Időtlen kél az ölből. Az alkotás kínja is ez. Nézd: milyen csodálatra méltó egyszerűséggel reprodukálja magát a természet, a szellem alatti, önmagába zárt...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu