Akartam, hogy legyél

Még ma is tisztán hallom anyám sírástól elcsukló hangját: fogjátok szeretni, ha majd megszületik? És fel is nevelitek, ha nekünk már nem lesz elég erőnk, időnk, tehetségünk rá? Pontosan tudom, hogy mit válaszoltam, ahogy azt is tudtam - és ezt most is úgy látom -, mindez már érdemben nem befolyásolta a döntést. Anyám ugyanis ekkorra már döntött, vagyis dehogy, csak képes volt megfogni a teremtő Isten alkotó kezét, aki egy marék "anyagot" hátrahagyva, ekkor rájuk bízta, hogy igenlik-e az életet, és mindazt, ami azzal jár.

Így született meg a legkisebb testvérünk, akinek a születésénél anyám negyvenöt, apám ötvenéves volt.

A születés azonban nem a szülőszobán kezdődik (csak végződik), odáig eljutni még hosszú és bizony, néha elég meredek út. Ma, amikor anyák napja előtt rájuk gondolok, elfojthatatlan vágyat érzek, hogy ennek az útnak egy "lépcsőfordulóját" felidézzem.

Anyánk utolsónak maradt a rendelőben. Szinte észrevétlen húzódott meg a kis váróterem sarkában, hallgatva az újdonsült, hangoskodó kismamákat, akik vele szemben mind harsányak és fiatalok voltak. Ő izgult, szorongott, sőt félt. Először volt itt, hoszszú évek óta. Hét éve szült utoljára, huszonegy éve először... Negyvennégy elmúlott már. Jó pár álmatlan éjszaka volt mögötte. Először maga sem akarta elhinni, hogy terhes. Ez nem lehet igaz! Ezt már nem várta senki. Férje, apánk, beteges, én, a legidősebb gyermek, végzős főiskolás. A másik két nagylány is már rég kinőtt a babakocsiból, az egyik gimnazista, a másik általános iskolás.

Most mi lesz? Ki küldte még ezt a nem várt gyermekáldást? Micsoda sorspróba ez? Nekik lassan már a nyugdíjukra és az unokáikra kéne gondolni. Nem volt elég a babakocsiból és a gyereksírásból? Szüljenek a fiatalok! És hetek óta hallgatta barátnői, közvetlen munkatársnői válogatott tanácsait. "Csak nem akarod megszülni?! Eszeden vagy? Fel is kell ám nevelni még! Tudod, hogy ebben a korban milyen kockázatos? A genetikai ártalmak, meg a szülés a te korodban, átgondoltad te ezt?" Ami utána jött, a legsúlyosabb ellenérv: "És mit szólnak majd a felnőtt gyerekeid? Őket megkérdezted már? Én nem vállalnám. Ezt ma mindenki így csinálja. Hidd el, van más megoldás!"

Ahogy tényleg lett is volna. Tudta ő jól, hisz benne élt. Mint ahogy mindenki tudta egy munkahely nagy női kollektívájában, hogy most éppen ki miért nem jött be. Női dolog - mondták ilyenkor a művezetőnek - mintha csak azt mondták volna, fogorvosnál jártak. És mintha tényleg nem is hagytak volna ott egy rossz foguknál többet.

Utolsóként ült a váróban, mire szólították. A gyomra görcsbe rándult, legszívesebben elszaladt volna. Félt az orvostól, félt a védőnőtől, félt a többi kismamától, de legjobban félt az őt megszólító "új idők" szavától.

- Maga az utolsó, nincs már más kint? - kérdezte az orvos rezzenéstelen hangon. - Hányadik hetes, úgy értem, mikor vette észre? Jöhetett volna előbb. Négyszer szült már? - és gépiesen kezdte el kitölteni a nyomtatványt. Ráütött egy pecsétet, előtte aláírás gyanánt krikszkrakszolt rajta valamit. Aztán még mindig fel sem nézve átnyújtotta a papírt. - Jövő hétfőn. Akkora van a legközelebbi időpont. Szekszárdon, nyolcra, a nőgyógyászaton. Elmehet.

De anyám nem mozdult. Nem nyúlt az írásért. Csak állt. Egész lelkében reszketett, megszólalni sem bírt, csak két nagy kövér könnycsepp gördült végig az arcán, mire kiszakadt belőle.

- De doktor úr, én nem azért, vagyis hogy is mondjam, nem ezért... jöttem.

Erre már felnézett az orvos. Aranykeretes olvasószemüvegét levéve bámult anyámra.

- Hát?

- Én meg szeretném szülni - nyögte ki, de ekkor már reszketett a válla a hangtalan sírástól. - Ha lehet, de...

Az orvos pár pillanatig maga elé nézett, aztán összegyűrte a még mindig kezében szorongatott papírt. Majd lassan felállt. A két beosztott védőnő dermedten nézte, most mi lesz? A doktor kilépett az asztal mögül, anyám elé állt, és halkan csak ennyit mondott:

- Ne haragudjon - majd gyengéden átölelte, az erre már hangosan zokogó aszszony vállát. - Én azt gondoltam, hogy maga is... - de itt nem folytatta tovább. - Ebben a korban már nem szoktak szülni az asszonyok. De maga mostantól az én magánbetegem. Legközelebb nem kell sorban állnia.

Mindhárman élnek még. Anyám hetvenegy, a doktor bácsi nyolcvanhárom, legkisebb testvérünk huszonhét. Mikor ezeket a sorokat írom, rég halott apánkat is ideképzelem. Gyakran vannak bennem, így lélekben együtt. Apánkkal, aki nem érhette meg legkisebb lánya felnőtté válását, de aki tudta azt, hogy akinek az Isten báránykát ad, annak legelőt is fog adni hozzá. És így halhatott meg. Ő ezt hagyta ránk. Hogy mit kaptunk még? Még egy nagy ajándékot. A biztos tudást. Hogy nem véletlenül vagyunk a világon! Anyánk válaszából, aki ki tudta mondani: akarom, legyen! Visszhangozva a teremtés szavát, aminek kimondását vasárnap ünnepeljük, anyák napján.

Koncz Ádám

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu