Mindig ugyanazt, de mindig feljebb

Beszélgetés Kalász Mártonnal, a Magyar Írószövetség elnökével

Május hetedikén veszi át a Stephanus-díjat. Mit jelent az Ön számára?

- Kettős örömmel szolgál. A magam öröme mellett most tudtam meg, hogy a másik díjazott Jelenits István, akit régóta tisztelek és szeretek. Legutóbb együtt voltunk Rómában, szép emlékeket őrzök a vele folytatott beszélgetésekről. Azoktól kapom a díjat, akik közé gyerekkorom óta tartozom.

Az ilyen alkalom lehetőséget teremt a visszatekintésre. Milyen szerepet játszott indulásában a baranyai keresztény falu légköre?

- Szülőfalum, Somberek papjának, a bácskai német családból származó Pintz Bálintnak hatalmas könyvtára volt. Amikor rájött, hogy verseket írok, "kézbe vett". Egyébként ő is írt német nyelven - nem is rossz - verseket. Káplánként került a falunkba, később ugyanitt plébános lett. Soha nem hagyta el Sombereket, kivéve, amikor a Gestapo, majd az ávó elvitte.

Papunk segítségével - mert a magyarok, németek, szerbek lakta faluból nem volt egyszerű középiskolába kerülni, különösen a német származásúaknak nem, mint nekem is - bekerültem Pécsre, a nagy hírű ciszterci gimnáziumba. Csodálatos tanárokkal találkoztam itt - helyénvaló a "csodálatos" jelző -, köztük Ágoston Julián ifjú költővel, aki a Vigiliában publikált. Nevéhez fűződik a legjobb Kafka-könyv megírása. De mások is kimagasló személyiségek voltak: Kelecsényi Ákos, Mayer Móric, Horváth Olivér, a kiváló Mecsek-szakértő.

A szerzetesek érezték, valaminek a végéhez közeledünk 1945 után. Az egyház, a katolikus iskolák áldozatokká válnak, s ennek megfelelően foglalkoztak velünk. Mostanában többször gondolkodtam azon: vajon nem kellett volna figyelmeztetniük bennünket, hogy abból a világból egyszer majd kikerülünk a kegyetlen és zord kinti valóságba... persze mindez utólagos okoskodás.

Tizenhét éves korában, 1953-ban jelent meg első műve a Vigiliában.

- Ágoston Julián rendszeresen olvasta verseimet, ellátott könyvekkel és tanácsokkal, az egyik nap pedig azt mondta: "Legépeljük a verseket, s elküldjük Rónay Györgynek." Mire Rónay válasza megérkezhetett volna, Ágoston Julián már Kistarcsán raboskodott.

Mégis levélváltásba kerültem Rónay Györggyel. Egy alkalommal föl is utaztam hozzá Budapestre. Izgalmamban egyetlen szót nem tudott kihúzni belőlem. Attól kezdve mégis figyelt rám, s így jelent meg 1953-ban az első versem a Vigiliában. Rónay szép kritikát írt rólam olvasónaplójában, s a későbbiekben is tanácsokkal látott el. Az 1980-as években ez a kapcsolat azzal teljesedett be, hogy a Vigilia belső munkatársa lettem.

A pécsi szellemi életben kik voltak hatással az induló költőre?

- Mindenekelőtt Csorba Győzőt kell megemlítenem. Aztán ott volt Szántó György, Galsai Pongrác és mások, akik talán nem váltak annyira ismertté. Az ő oltalmukban bennünket, fiatalokat nem próbáltak rábeszélni az ötvenes évek tendenciózus költészetére.

- Önnel kapcsolatban mindig megemlítik, hogy német anyanyelvűként lett magyar költő.

- A háború végéig úgy nőttem föl, hogy az iskolában is németül tanultunk. Bleyer Jakab miniszter korábban elfogadtatta a Bethlen-kormánnyal, hogy a kisebbségek, nemzetiségiek megválaszthassák saját oktatási nyelvüket. Nagyon szép volt ez, ugyanakkor csapdát is jelentett, mert azok a pedagógusok, akik a nemzetiségi falvakba kerültek, német származásúak voltak ugyan, de valamilyen nyelvjáráson nőttek föl, mint ahogyan mi is. Ki voltunk szolgáltatva annak, mennyire képezte magát a tanító német irodalmi nyelvből.

Versrajongásom, olvasásszeretetem következtében az önképzés lehetősége jutott nekem, de tulajdonképpen egyik nyelven sem tudtam. A magyar és a szerb gyerekek is az iskolában és az utcán a frank nyelvjárást beszélték.

Akkor végül is milyen nyelven nőtt fel?

- A német kisebbség nem nevelte ki saját értelmiségét. A háború után pedig egyszerre minden magyarul folyt, németül megszólalni sem lehetett, jóformán még az utcán sem volt ajánlatos. Egyszerre többféle magyar nyelvi hatás ért: a Felvidékről, a Hajdúságból költöztettek be magyarokat a kitelepített németek helyére, illetve megjelentek a bukovinai székelyek is a háborút követő drámai időben.

Erről, a németek megpróbáltatásairól szól regénye, a Téli bárány...

- A székelyek gyönyörű, archaikus magyar nyelvet hoztak, ami nekem, nyelvérzékeny gyereknek azonnal feltűnt, s meg is tanultam. Ágoston Julián egy alkalommal azt kérdezte tőlem: "Édes jó fiam, milyen nyelven beszélsz te magyarul?" Ugyanis székely, felvidéki, nyírségi szavakat használtam, s a többiek nagy derültségére ifjúsági regények helyett a német-magyar szótárt olvastam.

A neves nyelvésznek, Szépe Györgynek egyszer így foglaltam össze nyelvélményemet: "Két nyelvem van. Anyanyelvem a német, annak archaikus nyelvjárása, szellemi anyanyelvem pedig a magyar." Amikor tizenkét éves koromban elkezdtem versikéket faragni, magyarul írtam, s a későbbiekben sem akartam soha más nyelven írni.

Milyen irodalmi világítótornyok irányították költői útján?

Példaképem József Attila lett volna. Pintz Bálint plébánostól József Attila-kötetet is kaptam. S olvastam Rilkét és másokat. Ágoston Juliántól a katolikus költészetet, a Vigiliából Paul Claudelt, Eliotot és másokat ismertem meg. Amikor eszmélni kezdtem, s körülnéztem, rá kellett döbbennem, az én mintám tulajdonképpen Illyés Gyula. El is indultam ezen az úton, amit máig nem bánok. Nagy tisztelője vagyok Illyésnek, főleg kései költészetének. Nekem is ott volt a minta, amit ő gyerekkorában észlelt, egészen a pusztáig, ahol a nagynéném lakott. Ebben a szellemben jelent meg első kötetem, Hajnali szekerek címmel 1955 karácsonyán. Lengyel Balázs kritikájában azt írta, ha verseimet öszszekeverjük Illyés műveivel, nem tudjuk megkülönböztetni őket. Erre büszke is lehettem volna, de ezután évekig nem írtam semmit. Jött 1956, majd fölkerültem Pestre.

Második kötetemben tért vissza az a hang, amelyet kamaszkoromban elképzeltem magamnak. Pándi Pál haragos kritikát írt: "Hová lett az első kötetben megmutatkozó Kalász Márton?" Majd még egy váltás következett, s ettől számítom tulajdonképpen versírásomat - nem mintha a korábbi műveimet nem szeretném. A hatvanas években ösztöndíjat kaptam Berlinbe. Ez ugyan Kelet-Berlint jelentette, mégis megnyílt előttem egy más világ. Megismertem az akkor betiltott német írókat és művészeket, s olyan olvasmányokhoz jutottam hozzá, amelyeket itthon nem olvashattam volna.

Harmincéves koromban jelent meg az említett élmények hatása alatt a Változatok a reményre című kötetem. Vas István azt mondta egyszer: "Te olyan vagy, mint a spirál. Mindig ugyanazt mondod, de mindig egy körrel feljebb." Én is így érzem: ugyanannak a kibontása folyik ma is, amit már kamaszként a magaménak tudtam. Ágoston Juliántól később kaptam egy levelet, amelyben ez állt: "Benned nem csalódtam." Ha biztatni kell magamat, mindig erre gondolok. Szellemi-lelki alapomat, az otthoni gyerekkor mellett a ciszterciektől kaptam. S így érthető, hogy a Stephanus-díj - s ez nem szólam - mindennél fontosabb nekem.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu