A megértés sóvárgó vágyára van szükség...

Találkozás Jelenits Istvánnal

Pap, lelki vezető, biblikus teológus, szerzetes, tanár - illetve emberi életutakra szólóan meghatározó pedagógus személyiség (ami nem egészen ugyanaz...) - a katolikus egyetemen az esztétika professzora. Mindez egy ember sok arca, vagy feladatok, illetve meghívások sora ez, amelyekkel szemközt találta magát? A Stephanus-díjas Jelenits István piarista szerzetessel beszélgettünk.

- Magam is kissé ámulva látom, mi minden ágazott ki a munkámból. A "történet" annyi: fiatal szerzetesként hittant és magyart tanítottam a gimnáziumban, majd elöljáróim 1965-ben megbíztak a rendi főiskolán a biblikus tárgyak oktatásával is. Nem készültem biblikusnak, de a feladatot elvállalva örömmel vetettem bele magam a már ismert szakirodalom újraolvasásába, illetve az újabb művek tanulmányozásába. Arra a "felfedezésre" jutottam, hogy amint valamikor régen az irodalomtudomány a Szentírás-tudományból nőtt ki, úgy a huszadik század derekán a biblikusok azok, akik sok segítséget kaphatnak munkájukhoz az irodalmárok felismeréseinek tanulmányozása, illetve kidolgozott módszereinek alkalmazása révén. Rendkívül érdekes volt ezzel a kettős szakmai tájékozottsággal tanulmányozni a Bibliát, illetve szemlélni a minduntalan megújuló törekvéseket a Szentírás jobb megértésére. Sokan azt gondolják, hogy ez a sok tudományosság netán elvonná őket a Biblia igazi üzenetének megértésétől, én azonban azt tapasztalom, hogy ezek inkább segítik az embert az élő tartalom megértésében.

Tanárként magától értetődően kapcsolatba kerültem a diákok szüleivel, aztán a végzett tanítványok meghívásai révén alakultak-erősödtek kapcsolataim a különféle keresztény közösségekkel, a családokkal, a régi tanítványok és az ő ismerőseik és azok ismerősei kezdtek keresni lelki vezetőként. Nem érzek ebben semmi rendkívülit: a pap életének lényegéhez tartozik, hogy rendelkezésre álljon, ahol szükség van a szolgálatára.

A Biblia és az irodalom iránti érdeklődésem egymást erősítette, és ebből ágaztak ki mindezek a további tevékenységek is.

Jól értem a szavait: nem olvashatjuk elég jól a Szentírást, ha nem vesszük tudomásul, hogy ez irodalom - irodalom is?

- Én ezt vallom. Nagyon szerencsés lelki beállítódás kell ahhoz, hogy valaki csak úgy, bárhol felütve az Írást megértse belőle az Isten szavát. Nem zárom ki ennek lehetőségét, de azt gondolom, a XX. század nagy ajándéka, hogy értőbb bibliaolvasáshoz vezette a kereszténységet. Nemcsak a tudósokat, hanem az olvasás "mesterségéhez" közelebb lévő híveket is.

Mesterségnek nevezi az olvasni tudást...

- Valóban annak tartom. Néhány évszázaddal ezelőtt az emberek többsége a szó szoros értelmében nem tudott olvasni, manapság, az általános iskolakötelezettség hoszszú évtizedei után azt kell látnunk, hogy akik azonosítani tudják a betűk egymásutánját, azok még nem feltétlenül értik is, amit sikerült kibetűzniük.

Ha a hétköznapi szövegek megértése gondot okoz, nem hihetjük, hogy a több ezer éve, egy más kultúra keretei között leírtak könnyűszerrel értelmezhetők volnának. Jézusnak olyan mondatai olvashatók az evangéliumokban, hogy például könnyebb a tevének átmennie a tű fokán, mint a gazdagnak bejutnia a mennyek országába... Egyes biblikusok szerint tű fokának nevezték a nagy kapu melletti kicsit, de e nélkül is érthetjük az üzenetet, ha sejtelmünk van arról, mi a metafora, ha kialakul - illetve nem sorvad el - érzékünk a képes beszéd értésére, amire az irodalom, az olvasás tanít...

Egyik írását azzal kezdi, hogy fölidézi Gabriel García Marquez, a XX. század egyik kiemelkedő írójának regényét, a Száz év magányt. Azt a részt, amikor a dél-amerikai falucska népe kivonul az őserdőbe, és kezdetét veszi körükben a felejtés. Olyannyira, hogy elöljárójuk feliratokkal látja el a mindennapi élet tárgyait. És még két fontos táblát helyez el a telepen: az egyiken a falu neve áll, a másikon az, hogy "van Isten". - Ilyen viszonyok között élünk? Ennyire fenyeget minket a felejtés?

- Minden ember gondolhatta azt, hogy különösen nehéz korszakban él, de mi talán tényleg joggal érezzük így. A technika szinte percek alatt alakította át egész életformánkat, új és új meglepetésekkel szolgál. Állandó lemaradásban érezzük magunkat, amitől lihegő igyekezetre váltunk, ez pedig szörnyű felszínességet eredményezhet. Azért is telik meg idegességgel az egymással folytatott párbeszédünk, mert nincs mögötte mélyebb meggondolás... A Száz év magány példázata azzal folytatódik, hogy mi lesz, ha maguknak a szavaknak a jelentését is elfelejtjük? Akkor hiába írtuk ki, hogy "van Isten..." A szavak jelentése folyamatosan változik, de ma ez is felgyorsult. Ezért roppant nagy figyelemre, és a megértés sóvárgó vágyára van szükség...

Bízom benne, hogy ez nem így fog menni a világ végéig, hanem ez az eszeveszett gyorsulás nem más, mint egy heveny kór, amely lebírható, ha sikerül kitermelnünk vele szemben az ellenagyagokat. Addig viszont ki kell bírni...

Papként, tanárként is olyan eszményeket képvisel, amelyek iránt nemigen növekszik az érdeklődés. Sőt, mintha egyre fogyatkoznék...

- Egy nemrégiben meghalt francia egyháztörténészt egyszer meghívtak egy konferenciára, amelynek témája ez volt: "az egyház haldoklása". Ő annyit szólt hozzá, hogy valóban igaz lehet a címben megfogalmazott állítás. De ez nagyjából pünkösd keddje óta tart... Hétfőn még tele voltak lelkesedéssel az apostolok, hogy milyen sokan megtértek, de kedden ráébredtek, hogy milyen sokan nem... Lehet, hogy ennek ez a rendje. Az egyház haldokolva van jelen a világban... Csak Krisztus halálát hordozva hirdethetjük hitelesen a feltámadást.

Nem hiszem, hogy az egyház volna valójában válságban: inkább azt látom, hogy az emberiség válságában részesedik. Ezt a válságot együtt kell túlélnünk, úgy, hogy közben segítsünk mindazokon, akiken segíthetünk. Ez közben segít magának a válságnak a leküzdésében.

Kipke Tamás

Fotó: Keönch László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu