Arcok üzenete

Szombat délután. A budai Szent Imre-templomból kifelé vonul az ifjú pár. Egy fiatal szerzetes kíséri őket, akinek jelenlétében - az egyház színe előtt - esküdtek hűséget egymásnak imént a fiatalok. Másként: kiszolgáltatták egymásnak a házasság szentségét. Ünnepélyes, meghitt pillanatok, elhangzottak a "holtomiglan-holtodiglan", "jóban-rosszban" fogadalmas szavak. Vajon tudják-e a mosolygó fiatalok, valójában mit jelentenek ezek? Az elhatározás él bennük, amely segít majd az úton. Szertezeng az orgonaszó, zavart-boldogsággal állnak meg a templom lépcsőjén, fényképezik őket.

Holtomiglan-holtodiglan, jóban-rosszban - szólnak vissza bennem a szavak, szólnak-zengenek-kérdeznek. S a két fiatal szentségkiszolgáltatásában az egyház részéről részt vevő ifjú szerzetes néhány perccel később liturgikus ruhában lép ki a szentélybe, hogy kezdetét vegye a szentmise. Az első sorban ott ül a házaspár, mintha csak az iménti fiatalok zavart-mosolya látszana az arcukon. S mintha az imént kimondott, hitben megfogalmazott szavak hitele-lenyomata, valóság-lehetősége teremne elő. Jordán Laci bácsi és Sári néni hatvanöt esztendővel ezelőtt, 1942-ben mondta ki ugyanezeket a szavakat Apor Vilmos püspök előtt. Bot nélkül jönnek, biztos léptekkel. Békességben megöregedett tekintettel ül Laci bácsi és Sári néni a házassági fordulón, a szentmisében a pap áldást kér rájuk, a szentleckében Szent Pál Szeretethimnusza hangzik el, majd a prédikáció továbbviszi a gondolatot: Isten szeretetét hitben fogadjuk el, s ezáltal a földi, emberi szeretet így nyeri el valódi távlatát.

Aztán az is elhangzik, hogy hatvanöt esztendő hoszszú idő. S miközben a padokat a házaspár körül megtöltötték a gyerekek, a menyek és vejek, unokák és dédunokák, más rokonok, arra gondolok, s amint Laci bácsi és Sári néni tekintetét nézem, talán ők is arra gondolnak, mi minden futott le az időben e hatvanöt esztendő alatt. Az őket eskető püspököt 1945 húsvétján agyonlőtték a szovjet katonák, következtek a rövid, viszonylagos szabadság évei, aztán a rettenetes diktatúra, amikor álmodni sem lehetett szabadon, amikor Illyés Gyula egymondat-áradása jelentette a valóságot, amikor Márai Halotti beszéde az emigráltak fájdalmas kínját skandálta, aztán ötvenhat pillanatnyi reménye, utána pedig a szürkeség és elszürkítés évtizedei. S amikor idős korukra elérkezett ezerkilencszázkilencven, a remélt szabadság ideje, rövid időn belül kiderült, aligha a szabadság, inkább a megtévesztés, az áltatás ideje következik.

S még mennyi-mennyi, általuk megélt, általuk tudott nehézség - és ugyanakkor öröm is. Mert ezt nem lehet elvenni - a szeretettől megfoszthatatlan az ember. Laci bácsi és Sári néni arcáról ez a nagy tudás olvasható le.

e. i.

Fotó: Dömök Viktória

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu