A gondviselés kezében vagyunk

Interjú a nyolcvanéves Paskai László bíborossal

1927. május 8-án született Paskai László bíboros, az Esztergom-budapesti főegyházmegye ma nyugállományú érseke. 1951. március 3-án, az úgynevezett Magyar Szentföld, Fájdalmas Szűz kápolnájában szentelték pappá. Nagy idők tanúja, akivel nyolcvanadik születésnapján beszélgetünk hivatásáról, papi, majd püspöki szolgálatáról, illetve a jelenlegi magyar egyház előtt álló kihívásokról.

Szegeden jártam az elemi iskolába, majd később a piarista gimnáziumban tanultam. Ott érettségiztem. A matematikát szerettem a legjobban. A hivatás gondolata bennem élt egész fiatal koromtól kezdve. Szegeden többféle rend működött, így ferencesek is. Amikor már közeledett a tanulmányaim vége, nagyon sokfelé kerestem, és legjobban mégiscsak a ferencesek közössége fogta meg a lelkemet. Így történt, hogy 1945-ben, amikor nagy nehezen sikerült még leérettségiznem, fölvettek a rendbe, és ősszel bevonultam Szécsénybe.

Következett az egyházi intézmények államosítása, feloszlatása. Egy ilyen nagyon nehéz, az üldöztetésekkel megterhelt időben miért vállalkozik az ember arra, hogy pap legyen?

Azt lehetett érezni, hogy nehéz körülmények várnak ránk, de ezek nem jelentettek sem számomra, sem a társaim számára semmiféle akadályt. Vállaltuk azokat. A papszentelés után tudtuk, hogy itt kell továbbra is szolgálnunk olyan körülmények között, amilyen körülmények vannak. Abban az időben valamennyi pap így gondolkodott és így szolgált szegényen, az áthelyezéseknek alávetve magát, nem mindig közkedveltségnek örvendve, de hűségesen kitartva a papi szolgálat mellett.

Hogyan emlékszik vissza ezekre az első nehéz papi évekre?

1952 nyarán kerültem szolgálatba. Egy hónap leforgása alatt Békéscsabára, Gyulára, majd végül Szegedre nevezett ki a principálisom, Hamvas Endre püspök. Három év irodai szolgálat után filozófiatanárnak, prefektusnak, illetve spirituálisnak a szemináriumba kaptam kinevezést 1965-ig. Akkor kerültem a Központi Szemináriumba Budapestre, ahol spirituális voltam. 1967-től a Hittudományi Akadémia filozófiai tanszékét vezettem, majd rektor lettem 1978-ig. Ekkor történt veszprémi püspöki kinevezésem, majd 1982-től Kalocsán mint koadjutor érsek működtem egészen 1987-es Esztergomba szóló kinevezésemig.

Közelről megélte a II. vatikáni zsinat változásait és magát a zsinati folyamatot. Mi az, amit ebből a magyar katolikus egyház sikeresen átvett?

Általánosságban a magyar katolikus egyház igyekezett átvenni a zsinat gondolatait, ha nem is abban a formában, mint más országok, és nem is annyira fölkészülten, mint más országok. Számomra egyik legkiemelkedőbb a liturgikus megújulás volt. Liturgiát tanultunk azelőtt is, de az inkább a liturgikus előírásokra szűkült. A zsinat pedig elénk állította a liturgiának a teológiáját, illetve annak spirituális tartalmát.

Mennyire könnyíthette meg a későbbiekben főpásztori életét a zsinatnak a világiak szerepvállalásáról szóló határozata? Gondolok itt a növekvő paphiányra is.

A Veszprémi egyházmegyét püspöki szolgálatom idején még nem érintette a paphiány. Amikor Kalocsán voltam, ott sem mutatkozott még erősen. Idős papok voltak, de többé-kevésbé minden plébánián volt még akkor pap. A probléma inkább a hitoktatás körül nyilvánult meg. Sikerült is elindítani hitoktatóképzőt Baján. Az Esztergomi főegyházmegyében is inkább a hitoktatás területén mutatkozott meg a hiány. Az évek során sok civil hitoktatót sikerült alkalmazni. Nem teljes óraszámban - mert egyszerűen a tanrendek ezt nem tették lehetővé -, hanem csekély óraszámban, óradíjért. Egy-kétszáz ilyen civil hitoktató volt, akikkel el tudtuk látni mindenütt a hitoktatást. Az állandó diakónusok szentelése is ebben az időben indult el. Olyan példás családapákról van szó, akiknek a szolgálatára nagy szükség van a plébániákon.

1986 júniusában bekövetkezett Lékai bíboros úr halála, és hamarosan Ön kapta a kinevezést a főegyházmegye élére. Hogyan tekint vissza erre az időszakra? Milyen helyzetben volt akkor a magyar egyház?

Esztergomba már meglévő püspököt szeretett volna kinevezni a Szentszék. 1987-ben három püspökség - beleértve Esztergomot is - üres volt. Továbbá négy egyházmegyében közel hetvenöt éves, vagy hetvenötödik életévét betöltött püspök székelt. Ez már hét egyházmegye. A meglévő püspökök közül volt egy-kettő, akiknek a működését a Vatikán is gyanakvással tekintette. A Szentszéknek három jelöltje volt: egy külföldi, ő nem kapott magyar állami hozzájárulást, a másik kettő volt Szakos Gyula és én. Szakos Gyula már hetvenéves volt, nem is vállalta volna, így került rám a sor.

Nem sokkal ezt követte a rendszerváltás. Ezek az évek nagyon termékenyek voltak. Sok új lehetőség nyílt meg. Milyen lehetőségeket sikerült megragadnia az egyháznak?

Itt, Esztergomban a rendszerváltás egyik rendkívül jelentős lépése Mindszenty bíboros hamvainak a hazahozatala volt 1991-ben. Amikor a menet átlépte az országhatárt, diadalmenetben érkezett a kocsisor Esztergomba. A másik nagy pillanat az 1991-es pápalátogatás volt, melynek elindítása már 1988. augusztus 20-án megkezdődött.

Még nem történt meg a rendszerváltás, amikor már az egyházmegyei zsinat öszszehívásán gondolkodtam, illetve azt meg is hirdettem, de annak lebonyolítására csak később került sor. Fontosabb feladat volt az intézmények újjászervezése, elindítása. Mindez olykor nagy társadalmi vihart kavart. Voltak pedagógusok, akik az állásukat féltették, másokban az elmúlt évtizedekben társadalmilag sulykolt egyházellenes magatartás kerekedett fölül. Ennek ellenére emlékszem, hogy amikor a pedagógusoknak Veni Sanctét tartottunk a Magyar szentek templomában, az ülőhelyek mind megteltek. Sokan voltak tehát, akik a katolikus oktatásba vagy a hitoktatás munkájába be tudtak kapcsolódni.

A szerzetesrendek újraszervezésének lehetőségét is a rendszerváltás hozta meg. Vissza kellett szerezni az épületeket, a rendbehozatalukhoz óriási anyagi ráfordításra volt szükség.

Ezzel párhuzamosan haladt az egyházmegyei intézmények felállítása. Az elmúlt politikai rendszerben a püspökségek csupán adminisztratív munkát tudtak végezni. Megalakult a lelkipásztori bizottság, létrejöttek a karitatív közösségek, egyre jelentősebb szerepet kapott a hitoktatás kérdése. Nagyon sok munkával, de sikerült kiépíteni mindazt, ami ma is működik.

A magyar egyház prímása volt, amikor átléptünk a harmadik évezredbe, hamarosan pedig egyházmegyéje ünnepelt millenniumot. Hogyan emlékszik vissza az ezredfordulóra?

A millennium kiemelkedő esemény volt az ország életében. Esztergomban nagy hangsúlyt helyeztünk erre. Ennek egyik fontos eseménye volt, amikor a Szent Korona elkerült Esztergomba, hiszen itt volt az első koronázás, megállapításaink szerint ugyanezzel a koronával. Az emberek leróhatták tiszteletüket a Szent Korona előtt. Akkor állították föl Melocco Miklós nagy, reprezentatív szobrát a bazilika melletti hegytetőn. A szobor a Duna másik partjáról is kitűnően látszik. A következő évben az egyházmegye millenniumát ünnepelhettük, mert az adatok alapján úgy tartjuk, hogy 1001-ben alapította Szent István az egyházmegyét pápai engedéllyel, védőszentjéül pedig Szent Adalbertet választotta. Külön levélben köszöntött akkor a Szentatya.

Bíboros úr nevéhez fűződik a kárpátaljai magyar misszió megalapítása. Ezzel örökre beírta nevét az ottani katolikus egyház történelmébe, és a hívek szívébe.

1988-ban ünnepelte millenniumát az orosz ortodoxia. Ebből az alkalomból II. János Pál pápa nagyon komolyan képviseltetni akarta a katolikus egyházat a megemlékezéseken. Remélte, hogy a II. Alekszij pátriárkával való találkozást is elő tudja segíteni. A Vatikán küldöttségén túl valamennyi földrész öt-öt személlyel képviseltette magát. Belekerültem az európai küldöttségbe. Ez alkalom volt arra, hogy Moszkvában, az ottani vallásügyi miniszterrel Kárpátaljáról tárgyaljak. Amikor hazajöttem, elhatároztam, hogy meglátogatom őket. A kijevi vezetés azonban nem mindig nézte jó szemmel azt, amit Moszkva támogatott, ezért úgy nézett ki, hogy nem tudok eljutni Kárpátaljára. Akkor járt itt Magyarországon a Szovjetunió második embere, Jakovlev, akit útban Pozsony felé Esztergomba is elhoztak. Ez kitűnő alkalom volt arra, hogy előhozzam kárpátaljai utam nehézségeit, amire ő azt mondta, szívesen látott vendég vagyok Kárpátalján, menjek, amikor akarok. A következő év tavaszán, egy kis kitérővel jutottam el oda. Az volt az indok, hogy Kárpátalja nem tud méltóképpen fogadni, ezért Kijeven keresztül kell haladni, ahol a metropolitával találkozhatok. Ezeken a vargabetűkön keresztül, de végül eljutottam Kárpátaljára, ahol elindulhatott a katolikus egyház működése. Többek között abban is sikerült megállapodni, hogy öt magyarországi pap állandó jelleggel szolgálhat ott, ahol a II. világháború óta nem volt papszentelés, ahol nyolc pap élt, de abból csak hat volt munkaképes. Azóta megtörtént ennek a területnek az egyházi megszervezése. Mára önálló egyházmegye. Segédpüspököt, majd megyés püspököt kaptak Majnek Antal ferences atya személyében. Amikor legutóbb ott jártam, láthattam, mennyi sok szép eredményt sikerült elérni.

Hogyan emlékezik II. János Pál pápára, és milyen embernek ismeri XVI. Benedek pápát?

II. János Pál pápáról sok mindent lehetne mondani. Annyit kiemelnék, hogy becsülte a magyarokat. Ismerte a magyar történelmet, annak meghatározó személyiségeit, eseményeit. Amikor fehérasztalnál együtt voltunk, a magyar történelem mindig előkerült, ő hozta elő. XVI. Benedek pápával megválasztása előtt is több ízben találkoztam. A hivatalos római látogatások alkalmával a különböző kongregációkat is felkeresik a püspökök. Így az általa vezetett Hittani Kongregációba is ellátogattunk. Már akkor nagyra becsültem őt. Rendkívül tehetséges ember.

Mivel tölti nyugdíjas főpásztori éveit? Úgy tudom, rengeteg helyre hívják, liturgiákra, bérmálni, előadásokat tartani.

Nagyon szívesen segítek a lelkipásztoroknak. Ha szükség van rá, egyszerűen kisegítek, vagy ha kell, ünnepélyes formában a bérmálást kiszolgáltatom. Szívesen megyek bárhova, ahová meghívnak. Ez le is köti az időmet annyira, hogy túlzottan nem unatkozom.

Most már bizonyos távlatból hogyan látja a magyar katolikus egyház életét és a püspöki konferencia előtt álló megoldandó feladatokat?

Az a benyomásom, hogy a gyakorló vallási élet visszaesésnek indult. Ebben nagy szerepet játszik, hogy a szülők nem tartják fontosnak a házasság szentségét. A meglévő kötelékek sok esetben hamar felbomlanak, a szülők olykor még polgári házasságot sem kötnek. Sokan csak a mának, az élvezeteknek és a profitnak élnek. Ez leköti a figyelmet olyannyira, hogy Istennek nem marad már hely az életükben. Ebből adódóan kevésbé törődnek gyermekeik vallási nevelésével. Csökken a hitoktatásra beíratottak, az elsőáldozók, a bérmálkozók száma. Emellett bizonyos külső nyomás, a társadalom vezetőinek egy része felől megfogalmazódó rendszeres kritika is éri az egyházat.

E negatívumok mellett - még alig érezhető formában - a megújulás jelei is tapasztalhatóak. Úgy látom, hogy a fiatalság inkább kis közösségi formákban tud megmaradni a hitében, illetve annak a gyakorlásában. Nem a nagy tömeg tudja megőrizni őket. Sohasem szabad elfelejtenünk, hogy a gondviselés kezében vagyunk. A mi dolgunk az, hogy egyéni életünkkel, tanúságtételünkkel megtegyük, ami tőlünk telik, a többit majd a gondviselés kegyelme irányítja.

Papp Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu