Kék Duna

A nap olyan langyosan melegített, mintha csak március lenne. A valószínűtlenül kék ég visszatükröződött a vízben, és amikor az Ipoly torkolata közelében a Dunára néztem, a folyó, akár Strauss örökszép keringőjében, gyönyörű kéken csillogott. Alacsony a vízállás, a hosszú zátonyon messziről fehérlő sirályok mellett fekete tömegben kárókatonák ültek. Néhányan széttárt szárnyakkal szárítkoztak, mások éppen akkor buktak a víz alá, hogy a halakat kergessék odalent. Meszszire hallatszott a tőkés récék jókedvű "háp-háp"-ja, fütyülő szárnyakkal kercerécék repültek alacsonyan a víz felett, később néhány nagy bukó érkezett valahonnan. Ezek a nálunk téli vendégként ismert madarak rendszeresen láthatók a Dunán, és különösen a gácsérok nagyon szépek. Fejük sötétzölden csillog, hoszszú, keskeny, a végén kampós csőrük élénkpiros, nyakuk és oldaluk fehér, utóbbin lazacszínű futtatás látszik. Andris fiammal távcsöveztük a folyón és a zátonyon látható madarakat, amikor tengeliccsapat szállt a mögöttünk álló fák egyikére. Nagyszerű látvány volt a sok tarka madár! Később zöldikék csatlakoztak hozzájuk, és nagy örömömre énekelni kezdtek. Nem csoda, hiszen idén a január inkább a márciust idézi. A városban flótáznak a fekete rigók, az erdőben nyílik a téltemető és a hóvirág, rügyeznek a fák, trilláznak a csuszkák és "nyitni-kék"-et kiáltanak a széncinegék. Januári tavasz! De mi lesz márciusban és áprilisban?

Andrisnak sasszeme van, messziről észrevette a magasban keringő rétisast. A széles szárnyú madár egykedvűen rótta a köröket, ahogy fordult, mindig megvillantak hófehér faroktollai. Nem sokkal később riadalom támadt a vízen és a zátonyon, a tőkések valamennyien a levegőbe emelkedtek és körözni kezdtek a folyó felett. Nem vettük észre, a túlsó part fáinak takarásában jöhetett, csak azt láttuk, hogy a zátony sarkán ül egy másik rétisas. Balszerencsés kacsát tartott a karmaiban, előrehajolt, és hatalmas sárga csőrével megfontolt mozdulatokkal tépte a zsákmányt. Körülötte, mintha udvaroncai lettek volna, dolmányos varjak lesték mohó szemekkel, mikor juthatnának legalább egy aprócska falathoz. Folyamatosan köröztek, futkostak a nyugodtan táplálkozó sas körül, néha károgni sem átallottak, de egészen közel menni nem mertek. A hatalmas ragadozó igazi királyi tekintettel nézett el felettük, úgy tett, mintha észre sem vette volna őket. Közben teherhajó érkezett és úszott lassan felfelé a folyón. Azt hittük, a rétisas elrepül, de úgy látszik, gyakran jár ide, és megszokta a hajókat, mert maradt. A táplálkozást abbahagyta ugyan, de amint a hajó továbbúszott, a varjak legnagyobb bánatára tovább tépte a zsákmányt. A korábban felriadt récék időközben újra a vízre ereszkedtek, néhányan egészen közel a zátonyhoz, ahol a sas volt. A ragadozó csak a levegőben kelt igazán félelmet bennük, azt ösztönösen érzik, hogy amíg a földön ül, nem árthat nekik.

Nem sok maradhatott a kacsából, amikor a sas befejezte a lakomát. Egy ideig csendben állt zsákmánya maradványain, aztán megtörölte a csőrét, és néhány lépéssel kegyesen odébb sétált. Ez volt a jel a varjak számára, amelyek azonnal a maradékra vetették magukat, és igyekeztek minél többet megkaparintani belőle. A víz felett héja közeledett. Lehet, hogy a sas zsákmányára fájt a foga neki is, de ezt már nem hagyhatták az éhes varjak. Nagy károgással üldözni kezdték, a héja pedig, mit tehetett mást, lemondott a remélt potyáról és továbbrepült. A nap egyre jobban melegített, madarak énekeltek, rovarok zümmögtek, és a kék ég alatt lustán hömpölygő folyó olyan kék volt, mint amilyennek azt ifjú Johann Srauss, a "keringőkirály" megálmodta.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu