Bohumil Hrabalnak

Már tíz éve, kedves Mester, hogy ki tetszett hullani azon a kórházi ablakon. Pedig milyen szép februári nap volt! Már éppen kiengedték volna magát a kedves nővérkék, hiszen várták Kerskóban a macskái, akár Pepin bácsikáját egykor a szép kisasszonyok a női kiszolgálású helyeken. Galambokat akart etetni, kedves Mester, így hallottam. Másoktól meg máshogyan. Azt rebesgették kedvenc prágai kocsmájában, az Arany Tigrisben, hogy úgy döntött: ennyi éppen elég volt. Csakugyan ez lenne az igazság? Hagyjuk, kedves Hrabal úr, nem firtatom. Mert aki már az ötvenes években az Örökkévalóság gátjának nevezett munkásnegyedben lakott, az talán tud egyet s mást akár erről, akár arról a másik világról.

Milyen világok is ezek Mester? Hogyan is fest például az, amelyikben annyit, de annyit lehet fecsegni? Egyfolytában, végestelen-végig: sörgyárról, szomszéd hentesről, kocsmárosról, a félszeg Jenda úrról, Pepin bácsi tengerészsapkájáról. Egyáltalán miképpen lehet ennyit fecsegni egy városkáról, ahol megállt az idő? És honnan jönnek ezek az alakok, Bohusek, honnan szedett össze ennyi szerencsétlent? És miért hasonlítanak ránk annyira ezek az önvilágámító figurák? Mesélnek, mesélnek, mesélnek... Az előző pillanatban még nevetünk rajtuk, majd kicsordul a könnyünk. De a másik pillanatban összeszorul a szívünk. Mert ezeknek az egyszerű és bohó alakoknak is van titkuk, sorsuk és olykor bizony elkerülhetetlen végzetük. Mintha Svejk lenne az apjuk, de Kafka a tanítójuk. Hogy honnan szedte őket össze, kedves mester? Kik is ezek? Mit is mondott egyszer? Akik tudnak krumplit kapálni és eljárogatni a kiskocsmájukba, vagyis azok, akik egészen egyszerű életet élnek. Akik alul vannak, de akik sokkal többet tudnak az életről, mint bármelyik "felsőbbrendű" entellektüel: azok az én hőseim. Hát igen, mester, ők azok. Meg a pillanat. Tudja, biztosan emlékszik még rá, az, amelyikben valami csodaszerű és banális módon ezek a hősök az életre mégis igent mondanak. Aztán továbbvisznek valamit, hogy később másoké is legyen. Igen, mint Pepin bácsi, aki az elbeszélései alapján annak idején két hétre látogatta meg magukat, aztán negyven évig maradt. Ő az, akiből dől a szóáradat, a "svejki hülyeség", akiről nem gondolnánk, hogy valaha is ki fog lépni a történetekből. Akivel kapcsolatban úgy érezzük, nem is halhat meg. S akitől aztán mégiscsak búcsút kellett vennünk abban a novellában, amelyikben "apu" hazafelé bandukol, miután testvérétől, a haldokló Pepin bácsitól elbúcsúzott. De csakugyan búcsút kell vennünk? Apu kezében tartotta a tengerészsapkát, a Pepin bácsi híres fejfedőjét, mintha ez a tengerészsapka testesítette volna meg a régi szép időket, nemcsak a Pepin bácsit, de az aput is. És apu széllel szembe fordította azt a sapkát, és feldobta a levegőbe... majd beleesett a vízbe..., de nem sülylyedt el, az apu úgy érezte , sosem merül alá, sőt, nem is merülhet, de ha mégis, hát őbenne ragyogó emlékként él tovább. És amikor apu hazaért, az anyu azt mondta: "Épp most kaptam a hírt, hogy a Pepin bácsi meghalt." És az apu jókedvűen fölnevetett és helyeslően mondta: "Igen, tudom."

Kedves Mester, nézem a fényképét talán a kerskói házacska előtt, vagy az Örökkévalóság gátján álldogál. Mintha indulóban lenne. Tudom, azóta már meg is érkezett. Mi meg maga nélkül téblábolunk itt. Cseh sört iszunk Budapesten. És Prágába vágyunk valami furcsa, monarchiabeli és más egyéb nosztalgiával, amiről persze tudjuk, hogy badarság. És reménytelenül boncolgatjuk, mi is az a közép-európai létezés. De mintha nyílna a kocsma ajtaja... Valaki vidáman belép. Tengerészsapka van a fején.

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu