Az evangelizáció öröme

Missziós napok - találkozás az utca emberével

A szeptemberi budapesti városmisszióra egyre lázasabban készülnek a plébániák és a közösségek. Úgynevezett missziós napokat tartanak, hogy a közösségi életet építsék, és a kereső, Istentől távol élő embereket megszólítsák. Az utcai evangelizáció bár új és talán még egy kicsit idegen számunkra, de ahogy Cristoph Schönborn, Bécs érseke fogalmazott: az evangelizáció olyan dolog, hogy ha egyszer megtapasztalod a tanúságtételben, a jóhír hirdetésében, a személyes találkozásokban rejlő örömet, nem tudod abbahagyni. Az evangelizáció célja nem a térítés, hanem a legfontosabb üzenet átadása: Isten szeret téged úgy, ahogy vagy. A Chemin Neuf (Új Út) közösség Budapesten a Krisztus Király-kápolnában adventben, valamint minden hónap első péntekén kiengesztelődési estet tart. A találkozások során szerzett tapasztalataikat osztják meg velünk a fiatalok a következő sorokban:

Először idegenkedve fogadtam az utcai evangelizáció ötletét, azonnal a rámenős és erőszakos hittérítők jutottak az eszembe. Aztán rájöttem, hogy a módszert nem kell átvennünk tőlük, de az evangélium hirdetése, az örömünk továbbadása nekünk is Jézustól kapott feladatunk. A legnehezebb a járókelők megszólítása volt. Át kellett hidalni azt a szakadékot, amit a rossz tapasztalatok okoztak. Amikor azonban az emberek megtudták, hogy csak egy igekártyát kell húzniuk, megjött a bátorságuk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan elfogadják a kis ajándékot. Akadt közülük, aki barátjának vagy a szüleinek is húzott. Jó volt látni a felderülő arcokat és az örömöt, ami a mi lelkesedésünket is egyre jobban növelte. Az este legfőbb tanulsága az volt számomra, hogy megértettem, milyen égető szükségük van az embereknek az örömhírre.

Volt köztük egy srác, éppen buliba tartott, de szívesen húzott egy igekártyát kosarunkból. Nem tudta, mit tegyen vele, felolvasta nekünk is. Aztán elkezdett beszélni a hitéről - kicsit homályosan és összefüggéstelenül. Istenkereső ember, gondoltam, és valami frappáns gondolaton törtem a fejem, amikor hirtelen elköszönt, mert indulnia kellett. Sajnáltam, hogy elsietett, mert nem tudtam neki segíteni. Később többször is eszembe jutott ez a jelenet, gondolkoztam, vajon mit kellett volna neki mondanom? Egyszer csak rájöttem, hogy az igazi segítség ott lapult a zsebében az igekártyán: "Isten a szeretet."

Mércz András

A kápolna előtt sétáló embereket szólítottuk meg. Egy negyven év körüli férfit megérintett az az igerész, amit húzott. Nem is gondoltam volna, hogy megáll, az arca kifejezéstelen, kicsit közömbös volt. Félve ugyan, de megszólítottuk, és elé tartottuk a kosárkát. A férfi meglepődött, megállt, húzott egy kis lapot, s elolvasta. Nehéz leírni azt a változást, ami az arcán végbement! Mintha egy álarc hullott volna le róla. Miután elolvasta, felénk fordult, és nagyon hálás, csillogó szemmel megköszönte.

Volt olyan is, aki szeretett volna gyónni, de azt mondta, nincs ideje várni. Öt perc múlva azonban mégis visszatért, hogy telefonált valakinek, és most már van ideje. Egy idősebb néni elsírta magát, mikor elolvasta az igekártyát, amit húzott, mert úgy érezte, személy szerint neki szól, és Isten bátorító üzenete áll rajta.

Sokan siettek valahova, így csak néhány pillanatra álltak meg, nem mentek be a templomba, de azért az apró figyelmességnek, a kis ajándéknak, a szeretetteljes mosolyunknak mindenki nagyon örült.

A legnagyobb ajándékot talán éppen mi, "evangelizátorok" kaptuk. Valójában mi nem tettünk semmi különöset, ami történt, az kézzelfoghatóan a Jóisten műve volt. És micsoda öröm, hogy ehhez a mi kis egyszerű létünk is hozzájárulhatott!

Fejérdy Kinga

Sokszor oda se figyelünk, ha egy hajléktalan ember odalép hozzánk, vagy egy szórólapot akarnak a kezünkbe nyomni. Ebből a tapasztalatból kiindulva azt hittem, mindenki közömbös és elutasító lesz, ha megszólítjuk őket. Nem ez történt. Persze minden egyes alkalom új "kihívást" jelentett. Egy alkalommal a könyvtárból jövő, kissé fáradt arcú egyetemista fiúra esett a választásunk. Odamentünk hozzá, megszólítottuk. Láthatóan nagyon megérintette az a szentírási rész, amit húzott. Érdeklődően kérdezgetett minket az evangelizációról: miért csináljuk, mi a célunk ezzel... Beszélgetésünk végén hívtuk, térjen be egy pár percre a kápolnába imádkozni. Ezen nagyon elgondolkodott, ránézett az igére, azután ránk. Ezt többször megismételte, majd nem túl magabiztosan, de végül mégis elhatározásra jutva közölte: sajnos erre nincs ideje. Bő fél órával később láttam, hogy boldog és felszabadult arccal távozik a templomból, és hálásan mosolygott felénk...

Táborszky Bogi

Az ember szíve nagyot dobban, ha valami nagyon különleges értéket talál, valami olyat, amire már régóta vágyott, de amit pontosan nem is tudott megnevezni. Ilyenkor a szív dobbanása kitágítja az ereket, fölpezsdül a vérkeringés, s valami újjászületik. Különös mértékben érzi ezt az ember akkor, ha valakivel találkozik. Martin Buber mondja: "Minden valódi élet: találkozás."

Néhány barátommal a Mikszáth tér környékén ünnepi gondolatokkal "kínáltuk meg" az arra járó embereket, sok fiatalt. Közben a Krisztus Király-kápolnában szentségimádás adta a "hátteret". De hogyan is jut eszünkbe, hogy ilyen módon töltsük a péntek esténket?

A kezdet egy parányi sugár, egy csendes ihlet, majd egy ígéret: "Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok, és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket." Aztán a szó egyre személyesebb, neveden szólít, mint az Írásokban: Ábrahám! Mózes! Dávid! Mária...! Megerősít: hibáddal együtt kellesz, úgy, amint vagy. Bátorít: ne félj az ismeretlentől, kövesd bátran a szavam. Ígéretet tesz: megáldalak... Ez az igazi és felejthetetlen találkozás. A mi üdvtörténetünk eseménye. A szembe jövő idegen megszólít, a lényegről szól, lángolni kezd a szíved, új színben látod a dolgokat, és amikor vendégségébe hív, felismered őt a kenyértörésben. Igen, ez a valódi élet, az igazi találkozás: fölfedezni az élő Krisztust: a kenyérben a Megváltót.

II. János Pálpápa torontói hívása rémlik fel bennem: "Jöjjetek, és mondjátok el a világ szeme láttára, hogy találkoztatok Jézus Krisztussal, hogy vágytok egyre jobban megismerni őt, és el vagytok kötelezve, hogy hirdessétek az üdvösség evangéliumát a világ minden táján!"

Ennek a találkozásnak az ereje vonz. Találkozásra indít. És az élményt el kell mondani, tovább kell adni: "Predicare necesse est"!

Bár csak kicsiny magvakat, apró idézeteket hintettünk az utcán, egy bő órán át, mégis volt élmény, kedves mosoly, köszönet, és volt, aki betért a kápolnába. Persze volt, aki szó nélkül tovább haladt... Azt, hogy az utcai találkozás kinek mit jelenthetett, lehetetlen megmondani, de talán nem is kell. Ami biztos, hogy az utca szomjazza a kedves szót, a jóhírt, az igazi találkozást.

Rózsa Dániel

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu