Múltidéző

Emlékek a hőskorszakból

1955-ben fejeztem be gimnáziumi tanulmányaimat. Felvételi kérelmemet elutasították. Apám bevitt az Új Ember kiadóhivatalába. Fizetésemet az övéből vonták le, erre azonban csak egy év múlva derült fény. Családi közösségbe kerültem, tagjai megérdemlik, hogy megőrizzük emlékezetüket, hiszen abban a korban hősiességet, önfeláldozást is kívánt az Új Embernél történő munkavállalás.

Magyar Ferenc, Mihelics Vid, Sík Sándor (jobb szélen háttal)

Tehát 1955-öt írtunk. A hatalomban megkezdődött a visszarendeződés, amely a lapnál is éreztette hatását. Ilyenkor mindig fokozott éberséggel figyelték a cikkeket és kommentárokat. A szerkesztőség tagjai komoran jártak-keltek. Óvatosabban rágták meg a mondatokat. Némelyiküket már gyerekfejjel is megismertem; Mihelics Vidről tudtam, hogy apámmal a Kereszténydemokrata Párt képviselője volt. Doromby Károlyról, hogy az Új Emberrel egy fedél alatt működő Vigilia munkatársa, Sík Sándor bizalmasa (ő segített Áldás című kötete összeállításában is). A többieket, kiknek emlékezetét oly sok szeretettel szokta ápolni Szeghalmi Elemér, apránként ismertem meg alaposabban. Nagy részük volt világnézetem megszilárdításában, az életre azonban a kiadóhivatalban nevelődtem.

A félemeleti ajtón belépve egy lengőajtó mögött nyílt az a terem, amelynek íróasztalai mögött a két lap, a Vigilia és az Új Ember "ügyintézői" tevékenykedtek. A teremből egyik irányban sötét kuckóba jutottunk, s az ebből nyíló szobácskában működött az ellenségemből barátommá szelídült adréma, amelyen a címszalagokat nyomtatta pipával szájában Mosonyi Ferenc. Ő egy évvel később elkerült a laptól, s jobb híján engem ültettek a helyébe.

Ez azonban még odébb van. Beóvakodtam a terembe. A leghátsó íróasztalnál jelölték ki a helyemet. Első feladataim egyikeként kolbászt és zsömlét kellett vásárolnom Kalász Jánosnak, a részleg főnökének, aki ezekkel gyógyította gyomorrontását. A kúra végén közölte, hogy "anyagmozgatóként" tevékenykedem, figyeljek, hogy bármelyik munkatársat eredményesen tudjam helyettesíteni, ha valamelyiküket a kór ledönti a lábáról.

Figyeltem, és hamar rájöttem, milyen kemény feladat az előfizetőkkel és lapárusokkal hangot találni. Igazán ott kaptam komoly leckéket udvariasságból. Aki a kiadóhivatalba hatolt, elsőként Viskovics Ferencné mosolygós arcára pillanthatott. Rögtön megértettem, miért nevezi mindenki Zsóka néninek. Ő adta ki a hét második felében az Új Ember példásan egybekötött csomagjait a néniknek, akik a templomokban árusították a lapot - fölöttébb szerény haszonnal. Mindegyikükhöz volt kedves szava, tisztában volt örömeikkel és nehézségeikkel. Talán fiatalabb volt mindegyiküknél, de mintha édesanyjuk lett volna. Nélkülük alighanem csődbe ment volna az Új Ember. Jöttek hűségesen, s bizony megérdemelnék, hogy márványba véssék nevüket.

Mögötte ült barna köpenyben Joanelli Alfréd, aki Béda szerzetesi névvel kivételesen népszerű bencés tanár volt, a főszerkesztő, Pénzes Balduin kollégája. "Szólíts Frédinek!" - mondta, s így szólítottam korai haláláig. Egy személyben ő volt a Vigilia kiadóhivatala. Nevéhez híven olaszos temperamentummal rendelkezett, ha dühbe gurult, attól tartottam, megüti a guta. Általában azonban nagyon kedves, jóságos ember maradt kicsit méltatlan helyzetében is, amelybe fénysugárként hasítottak bele volt tanítványai gyakori feltűnései, akik a jelek szerint nagyon szerették az osztályfőnök urat. Anyagiakkal is támogatták, és jókat beszélgettek a pultra támaszkodva. Frédi nem egészen illett a kiadóhivatalba. Fújásnyi szabad idejében maga mellé ültetett, beszélgettünk, s akkor értettem meg igazán, miért szerettek szüleim vele üdülni őszelőn a Stellában. Negyedikként a csodálatos Belon Gellért csatlakozott hozzájuk. A remek társaságban a salátafőzelék iszonyatairól is megfeledkeztek. Ha valaki egykor a Vigilia történetének megírására vállalkozik, Frédinek mindenképp szentelnie kell egy önálló fejezetet.

Ebben a sorban az utolsó íróasztal Hargittai Lászlóé volt. Alapvetően fontos megbízatásaként, Pallagi bácsival ők ketten szerezték a hirdetéseket, a lap igen fontos bevételi forrását. Kicsit gátlásos, szemérmesen zárkózott embernek ismertem meg. Könyvekkel, akkoriban hiánycikknek minősülő művek adás-vevésével is foglalkozott. Knittel Via Mala című műve és a Réztábla a kapu alatt voltak a nagy számai. Társa, Pallagi bácsi (a keresztnevére azért sem emlékezhetem, mert mindenki így szólította) már alaposan benne volt a korban, hetenként egyszer-kétszer járt be. Valamelyik ebédnél rábeszélt, egyem meg a levesben főtt erős paprikát. Maradandó élményemet köszönhettem neki.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu