Beke György

Vadgesztenye fehéret virágzik

Szövetségben állok a gesztenyefákkal. Kapcsolatunk visszanyúlik kicsi gyermekkoromba. Szülőfalumban egész erdőre való volt belőlük, a templom és az iskola mellett, sűrűn, két sorban, közrefogva az agyagos, köves ösvényt. El lehetett rejtőzködni közöttük. Ha felmásztunk az ágaik közé, élveztük, hogy minket nem láthatnak meg, de mi mindent látunk a piactéren, embereket, szekereket, a néha feltűnő autókat, a favágógépet, amelyet Hidaljai bácsi, a tulajdonos maga húzott, hámba fogódzkodva. Ijesztő látvány volt számunkra a mindig hadonászó, ideges jegyző, a puskás csendőr, és még a kántor úr is, pedig ő magyar volt, húzta a lábát, mint egy összevert ember. De a gesztenyefák páholyában nem éreztük a félelmet, mintha a lombok megvédhettek volna minden veszedelemtől.

Április végén virágozni kezdtek a gesztenyefák. Páratlan szépségűek voltak a fehér fürtökön lógó bimbók, fehérek azok is, himbálóztak a szélben, már-már letörtek a nyomás alatt, de újra meg újra felegyenesedtek. Jókedvű játékuk elámított, pedig a halállal viaskodtak. Minden vihar veszélyes volt számukra. És azok voltunk mi is, gyermekek. Ha leszakítottunk egy fehér fürtöt, és hazavittük, hogy vízbe tegyük, mint a virágokat, szinte azonnal elfonnyadtak. Öreganyánk megrázta a fejét:

- Hát nem tudtátok? A vadgesztenye nem tűri el, hogy durva kézzel megsebezzétek. Több büszkeség van benne, mint egyik-másik emberben.

Ősz elején azonban az ágak nagylelkűen rázták reánk termésüket. A gesztenyék engedelmesek voltak, játékosak, enyhe rúgásra messzire gurultak, szaladhattunk utánuk; gombostűket szúrtunk beléjük, négy gombostűből lábak lettek, két másikból szarvak, és egész juhnyájat terelgethettem szobánk szőnyegén...

Mikor tűntek el ezek a gesztenyefák falumban, a templom és az iskola mellől? Ha időnként hazalátogattam, mind kevesebbet számolhattam meg közülük. Velük foszlottak szét gyermekkori emlékeim. Csak néhány fa állt még magányosan, megrokkantan. Bővítették az iskolát, az udvar magába ölelte a hajdani ösvényt. Közös öröm a bővülő iskola, egyéni bánatom a gesztenyefák pusztulása.

Lám csak, a sorsom kárpótolni akart. Öreg bérházban találtunk otthont vénségünkre Budapesten, a Dózsa György úton. A ház megvan százesztendős, téglalap alakú, körfolyosókkal és zárt, belső udvarral. Ide nem állhatnak be autók, itt megélhetnek a fák. Első találkozásom velük volt, az udvaron álló vadgesztenyékkel. Úgy éreztem, hogy az ifjúságommal. A kedves, jó szomszédok mellett ezekkel a barátságos óriásfákkal. Csodálkoztam, hogy milyen magasra nyúlánkoznak. Módosítanom kellett természetrajzi ismereteimet. Szülőfalumban a legmagasabb gesztenye sem emelkedett emeletnyi magasságba. Ezek a pesti gesztenyék mintha átvették volna a város iramát, nem álltak meg az első emeletnél, a másodiknál sem, még magasabbra törtek. Egy évtizeddel ezelőtt itt tartottak, a második emeletnél.

Kapaszkodnak a fénybe, a napba - értettem meg kínzó versengésük törvényét.

Kínzó lehet számukra? Az kell hogy legyen, hiszen örökölt természetükkel is harcba kell szállniuk, ha élni akarnak, gesztenyefák számlálhatatlan nemzedékeinek arányait, szokásait kell megváltoztatniuk. Vagy éppen ezeket a törvényeket teljesítik, amikor magasabbra nyúlánkoznak elődeiknél? Ugyanúgy napfényhez, élethez akarnak jutni, ahogyan fa őseik. Vállalják hát a háborúságot is - velünk, a tömbház lakóival. Újra meg újra sebeket kapnak ebben a küzdelemben.

Három-négy évenként jönnek a város kertészei, és levagdossák az ágak egy részét. Azokat, amelyek benyúlnak az ablakokon, elveszik a világosságot a belső udvar lakóitól. Nézem szakszerű csonkításukat, s valahonnan, emlékezetem mélyéből Benedek Elek jajkiáltása hallatszik: "Ne bántsd a fát, mert ő is érez." Csakugyan érezne? Fájdalmának nem tud hangot adni. Így aztán kétszeres a kiszolgáltatottsága. Kétszeres a bűn, amit mi, emberek, a kertészek durva fölényével, elkövetünk ellenük...

Ember és természet ütközik meg a belvárosi ház udvarán, naponta, óránként, percenként, mint kint, a föld kerekén. Gesztenyefáink bénultan veszik tudomásul vereségüket. A fák törzsén lassan barnulnak a sebhelyek, a gesztenyék úgy viselkednek, mint a megtépett, megalázott emberek. Mint falum kisebbségbe nyomorított székely lakói.

Vagy mégsem? A fa szívósabb, ellenállóbb az embernél? Ezek a mi városi gesztenyefáink dacolnak a sorsukkal. Gesztenyefáink az idén már túl járnak a tömbház harmadik emeletén, még a cserepeken is. Egy magasságba kerültek a kéményekkel. Ágaikat a magasságban szétterjesztették újra, mintha repülni akarnának, megkopasztott törzsükkel, de ép szárnyaikkal. Ott fenn szabad a tér, a világ, nyargal a szél, ragyog a nap, az ősi természet még háborítatlan.

Öreganyánk azt mondhatná most:

- Hát nem tudtátok? A természetet nem lehet legyőzni! Törvényeit nem mi szabtuk meg, emberek, itt lent, a földön, hanem ott fenn ... a végtelenségben... Isten nevét csak imáiban ejtette ki. Tudta, hogy úgyis értjük, kire gondol, ha magasba mutat az ujjaival...

Tekintetem a legfelső, ép ágakra függesztem. Zöldellnek a levelek. De vajon ott fenn, a fa számára szokatlan magasságban nyílnak-e virágok? Kajánkodom magamban: hiába jutottatok fel olyan magasságba, erőtök kifulladt a küszködésben, és már nem maradt szépségre, virágzásra.

És akkor meglátom a legfelső ágon a fürtös virágot. Fehéren, épen, lobogva az enyhe szélben.

Nagyon irigylem a konok gesztenyéket!

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu