Kiegyezés

Az utóbbi hetek leggyakoribb szava ez a belpolitikai események és reménységek kapcsán. Ki kell egyezni - visszhangozza kórusban a sajtónak a kormányhoz közel álló (nagyobbik) fele. Kár, hogy arról már nem esik szó: pontosan kiknek és miben is kellene kiegyezniük.

Történelmi kulcsszó a magyar nyelvben a kiegyezés, 1867 jelentős eseménye. Száznegyven év távlatából is sok kérdés merülhet fel Deák korszakalkotó politikai műve kapcsán (ezek elemzésétől most tekintsünk el), de az kétségtelen: csakis úgy kerülhetett rá sor, hogy mindkét oldal engedett. A negyvennyolcasok "engedtek a 48-ból", a forradalmi követelésekből, de az uralkodóház is engedett a maga kérlelhetetlenségéből.

A mára vonatkoztatható tanulságok úgy foglalhatók össze, hogy amíg a hatalom nem hajlandó engedni a maga diktatórikus céljainak diktatórikus végrehajtásából, addig porhintésnek számít mindennemű felhívása a kiegyezésre. Ha egy kormányzat valóban hisz benne, hogy egyedül az ő céljai szolgálják a nemzet javát, akkor nem keresi a kiegyezést az értetlenkedőkkel, akik saját érdekeik felismerésére sem képesek. Vállalva persze annak kockázatát, hogy belebukik. Aki azért akar egyezkedni, hogy ne kelljen engednie, az valójában csak a hatalomhoz ragaszkodik.

Csakhogy mégis szükség volna a kiegyezésre. De talán lehetőség is volna rá. Ha nem is a hatalom és a nép között (amire kevés az esély), hanem a nemzeten belül. Azok között, akik lassan belátják, hogy négyévente egyszeri megkérdezésük (szavazóurnához édesgetésük vagy ijesztgetésük) nem azonos a demokráciával, talán belátják, hogy háromnegyed éve leadott voksaik nem feltétlen állítják szembe őket egymással. Hiszen a nemzet többségének érdekei lassan nem különböznek egymástól, és ezek az érdekek bizonyos értékekre is utalnak: ilyen például az egymásért való felelősség, a szolidaritás. Ha ezen értékek irányítanák a gondolkodásunkat, együtt talán olyan politikai erőt képezhetnénk, amely a nemzet érdekeire hivatkozva nem rombolná, hanem építené az országot.

A valódi értékekre hangolódás azt is jelenthetné természetesen, hogy nemcsak a hatalmon lévőktől várnánk el a maguk érdekeinek szerényebb képviseletét, hanem magunktól is. Mert a dühödt érdekérvényesítés igyekezete minket sem tesz igazán kiegyezésképessé - nemcsak a hatalmat gyakorlók körével, hanem egymással szemben sem.

Hogy csak egy példát említsünk: a keresztények egységéért imádkozva gondoltunk-e arra, hogy ugyancsak a magunk igazához való érdekektől vezérelt ragaszkodás juttatott oda, ahová jutottunk? Mások kiegyezés-képtelenségét csak akkor bírálhatjuk, ha jelét adtuk, hogy mi magunk képesek vagyunk kiegyezni: abban, amiben, és azokkal, akikkel kell és lehet.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu