Madárdal - télen

Az idei, eddig szokatlanul enyhe időjárás megzavarta a madarakat. Karácsony táján kora reggel és alkonyatkor hangosan flótáztak a fekete rigók, daloltak az áttelelő vörösbegyek, a Mester utca egyik platánjáról tengelicet hallottam. Nem csoda, hiszen a viszonylag enyhe levegő számukra már talán a február végét idézte. De az már számomra is meglepő volt, amikor december 23-án Bécsy Laci barátom felhívott, és elmondta, hogy Budán, a Krisztina téri templom mellett egy örökzöld bokron épített fészkében tojásain ül a fekete rigó. Lefényképezte a kotló madarat, hiszen egy ilyen kép december 23-áról, nem mindennapi trófea.

A Népligetben két egymást kergető mókust figyeltem, amikor a fejem felett megszólalt a csuszka harsány "vi-vi-vi-vi"-je. Felnéztem, a kékes hátú madár párja társaságában szaladgált a törzsön, szokása szerint hol felfelé, hol fejjel lefelé kúszva kutatta a kéreg repedéseit, és közben újra és újra kiáltott. A mókusok kergetőzése is több volt egyszerű játéknál, ők is érezhettek valamit a levegőben, ami már a tél végére emlékeztette őket. Vörös csóvaként száguldoztak, és hatalmas ugrásokkal vetették át magukat egyik ágról a másikra. A kertészeti irodák közelében pedig, ahol madárbarátok napraforgóval teli flakont függesztettek egy alacsony ágra, a széncinegék ugyan szorgalmasan hordták a magokat, de közben ketten is hangosan elkiáltották magukat:

- Nyitni-kék!

Jártam a Hajógyári-szigeten, hallgattam a part közelében bukdácsoló tőkés récék hangos és jókedvű "háp-háp"-ját, beljebb, a folyó közepén néhány kárókatonát láttam. Fejüket magasra tartva úsztak, néha alámerültek, és csak jóval távolabb bukkantak ismét a felszínre. A csúcs előtt a kis csapat barátréce gácsérjai folyamatosan tették a szépet, udvaroltak, de a tojók láthatóan unták a bókokat, és ha valamelyik nagyon hevesen közeledett, egyszerűen faképnél hagyták, alámerültek. A fák között zöld küllő kacagott, és az idei télen először, dobolni hallottam egy nagy fakopáncsot.

Az egyetemi templomból, szentmiséről jövet a Károlyi-kerten vágtam át. Az egyik bokron verebek csiripeltek, ketten közülük később a sétányra repültek, és egy ott heverő kenyérhéjdarabkán civakodtak. Hol az egyik kapta el, hol a másik, végül egymást üldözve mindketten eltűntek a kerítés mögött. Már majdnem a kapunál jártam, amikor a bokrok között énekelni kezdett egy vörösbegy. Más teleken is hallottam már itt, és a Múzeumkertben is. Visszamentem, és a bokrok közelében megállva kerestem a madarat. Nagyon elbújt, nem találtam, de aztán ő maga segített. Kiugrált a sűrűből a játszótérre, ahol többször is felcsípett valamit. Talán morzsa vagy az enyhe időben előbújt pók lehetett. Tízlépésnyire állt, sötét szemeivel félelem nélkül nézett rám. Narancsos mellénykéjét borzolta a szellő, szárnyát kissé leeresztette. Szívesen megkérdeztem volna tőle, honnan érkezett, hiszen már jó néhány északon, például Finnországban gyűrűzött vörösbegyet találtak télen Magyarországon. Kicsit odébb ugrált, újra talált valamit, jóízűen lenyelte, aztán "cik-cik" hangokkal visszarepült a bokrok közé. Vártam egy ideig, de többé nem jött elő. Elindultam, de még mielőtt a kertkapuhoz értem volna, hallottam, hogy újra énekel. Gyöngyöző hangon, tavaszt váróan, a Károlyi-kert bokrai között.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu