Miért szeretem a katolikusokat?

Azért, mert azt remélem, hogy én is katolikus vagyok, azaz az egyetemes egyház tagja. Számomra gyönyörű része a hitvallásnak, hogy a hit tárgyai közé sorolja az egyház egyetemességét. Nem deklaráljuk, nem alkotjuk az egységet, hanem rácsodálkozunk hittel: egyek vagyunk.

Az első ilyen csodálkozásom Őrbottyánban, a református egészségügyi otthonban volt. Forsthoffer Máté bencés szerzetes, aki azóta meghalt, oda járt nyáron a sérült fiatalok közé. Most is látom, ahogyan leheveredett a csotrogány vasjátékok között a játszótér füvébe, és nézte az eget. Kamasz voltam. Csodáltam azt az embert, aki mintha újra és újra visszatért volna a Csendbe. Aztán vitatkozni szerettem volna vele a dogmatikai tanításokról. Ő csak mosolygott: ha akarod, hát vitázzunk! Nevetségesek ezek a beszélgetések utólag, akkor, tizenéves fejjel úgy érzetem, élesítenem kell a másik gondolatain a hitemet. Ő meg csak mosolygott. És az egyetemes egyház hite rám ragadt. Ezt nem lehet megérteni, csak rá lehet csodálkozni.

Aztán megismertem egy ciszterci szerzetest, Luzsenszky Vilmost, aki évek óta Franciaországban élt. Hihetetlen elme volt. Megtanultam tőle, hogy Isten tenyere nyitott, ott szabad kérdezni, szabad elmenni és összetalálkozni. Soha egy pillanatig nem volt kérdés közöttünk, hogy ki a katolikus és ki a református. Nálunk lakott, ha Magyarországra jött, mint egy idős nagybácsi, kedvesen mozgott közöttünk.

Azután emlékszem arra, Franciaországban hogyan hívott meg ebédre egy ferences testvér, amikor nem volt hova mennem. Szeretete hidakat alkotott. Sok kedves arc suhan végig az agyamon. Még egy kép: elmentem Kismarosra, a ciszterci nővérekhez. A nővérek és Tímár Ágnes akkori apátnő egyénisége valami hihetetlen erővel hatott rám is. Hűsége, a szerzetesnők értelmes hite bekerült életem poggyászába. Nemhogy zavarba kellett jönnöm ottlétemkor, mert református vagyok, hanem talán mintha még több szeretetet kaptam volna ezért. Megannyi találkozás, amely tágította a lelkemet. Mintha a mennyországot nyitották volna meg számomra ezek a kedves emberek. Mert mi is a hit? Rácsodálkozás, bizalom: hogy nemcsak a tapintható, a testi valóság létezik, hanem egy azon túli, amely fontosabb. Nem ugyanez az egyház? Nem egy elvonatkoztatott valóság, hanem az emberek között megélt egység. Valami kitapinthatatlan közösség, amelyre újra meg újra rácsodálkozhatunk.

Fekete Ágnes

református lelkész,

a Kossuth rádió Tebenned bíztunk című adásának szerkesztője

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu