A romantika a természetes közegem

Beszélgetés Hegedűs Endre zongoraművésszel

A Kodály-módszer hazájában, iskoláinkban az ének-zene tanítás kezd erősen háttérbe szorulni. A most kezdődő Kodály-évben miben reménykedhetünk mégis?

- Életemmel, munkámmal, muzsikus- és művésztársaimmal együtt szeretnék ellentmondani ennek a rossz irányú folyamatnak. Talán nemzeti karakterünk teszi, vagy történelmünkből fakad - szerintem nem olyan könnyen születik meg a zene a magyarok lelkében. Míg más népek fiai folyton dalra fakadnak, addig a magyarnak ehhez kell valami hangulat, borocska, baráti biztatás - kevésbé vagyunk éneklő fajta, ezt már régóta gyanítom. De amit a Jóisten a gyönyörű hangokon keresztül ad nekem, megpróbálom minél több emberhez eljuttatni.

Amerikában sokszor tartottam zene-mesedélutánt gyerekeknek és szüleiknek. Volt, hogy az idősek otthonában az ott lakók és a szomszédos iskola, óvoda több száz fős gyerekserege előtt játszottam, magyarázva a hangszer tulajdonságait, szépségeit. Itthon is elkezdtem ezt Mesélő billentyűk címmel, saját házunkat megnyitva a családoknak. Öröm látni az arcokon a belefeledkező odafigyelést, ami főleg a gyerekek sajátja.

Mikor döntött a zongora mellett?

- Tizenkét éves korom körül. Addig sok tevékenység között forgolódtam: pingpong, rádióamatőr-szakkör, csillagászati távcsőépítés... Kissé visszahúzódó típus vagyok, jól el vagyok magamban is - vagy kettesben a zongorával. Szülővárosomból, Hódmezővásárhelyről tizenhárom évesen indulva a szegedi zeneművészeti szakközépiskolában tanultam tovább, majd a Zeneakadémia következett.

A harmadik gimnáziumi évben Antal Istvánné tanárnő javaslatára férje, későbbi akadémiai mesterem hallgatott meg havonta kétszer Budapesten. Emlékszem, a hajnali vonattal érkezve a Gellértben úsztam, olvasgattam el a fölös időt. A felvételin megfeleltem, de helyhiány miatt nem vettek fel. Második nekifutásra - az érettségi évében - sikerült bevennem a Zeneakadémia szentélyét. 1973 őszétől jártam oda - boldogan.

Kik voltak a mesterei?

- Antal István nagy tudású tanárként a művészeti összefüggések finom hálózatát mutatta meg számomra. Kocsis Zoltántól - aki akkor lett Fischer Annie-t is megelőzve a "sztár" - a teljes erőbedobást, az izzó szenvedélyű lobogást leshettem el - ha éppen nem turnézott, olyankor Kadosa Pálhoz kopogtam be, aki mindig meghallgatott. Rados Ferenc az analitikus, mélyelemző, gondos műhelymunka mestere a kamaraórákon négykezesre oktatott. Őt Schiff András követte, akitől a zeneiséget, egyfajta elengedettséget tanultam, a "hagyjuk a zenét megszólalni" gondolat jegyében. Hajdú Anna néni, aki a feleségemnek és nekem is lelki édesanyánk lett - tanítása a mai napig is meghatározza a zongorajátékomat. Bruno Leonardo Gelber világhírű mester magyarországi útja során hallotta a zongorázásomat, s felkeltettem az érdeklődését. Azonnal "kezelésbe vett": a leütések dinamikájának titkaira tanított.

Az Ön zongorajátéka szembetűnően örömteli...

- Számomra a boldogság nem egy mozdulatlan állapot, hanem belefeledkezés a tevékenységbe, valamiféle időtlen lelki szárnyalás az értelem-érzékek teljességében. Talán ez "látszik" az előadásmódomon.

A repertoárját nézve a romantikusokat kedveli...

- A romantika a mélységek, magasságok végletes bemutatásán keresztül juttat el a harmóniáig: megismerhetjük, milyen végtelen az érzelmek gazdagsága, melyekkel élni tudnunk kell. A romantika természetes közegem, szenvedélyesen keresem-kutatom, dédelgetem, gondozom, kisimogatom a zongorából.

Feleségével a közös munka során hamar összehangolódnak?

- Katica talán nálam is ösztönösebb zenész, kinyitja a kottát, és azonnal le tudja játszani a darabot szinte tökéletesen; ez neki nagy erőssége, előszeretettel műveli is. Nálam, egy zongoraművész szólistánál senki nem kíváncsi arra, hogyan játszik lapról, az a fontos, hogyan tudja kotta nélkül, a végsőkig kicsiszolva, fölényes tudással, lelki lendülettel odaajándékozni a művet.

Amikor együtt dolgozunk, tanulunk egy vagy két zongorára írt négykezes művet, akkor az analitikus elemzéseken át a "kiveszekedések" utáni megegyezést gyakoroljuk szeretettel.

"Kiveszekedések" nélkül nem megy?

- Nem lehet nézeteltérések nélkül két embernek magas szintű a közös munkája. Párom lobbanékony, szangvinikus, én pedig líraibb, melankolikus alkat vagyok - jól kiegészítjük egymást. Persze én is szeretek "robbanni": a zenében.

Legidősebb gyermekük papnak készül a Krisztus Légiója Kongregációban. A család egységesen, hitben éli ezt meg?

- Törekszünk arra, hogy gyermekeink lélekben tehetségeiknek, indíttatásaiknak megfelelően szabadon növekedhessenek. El tudjuk majd engedni őket. Fiunk hivatása ajándék, persze ez szívbemarkoló, mikor távollétük hosszú, esetleg állandósul. Imáinkban azonban mindig közel, sőt egyre közelebb vagyunk egymáshoz.

A Házas Hétvége és a Regnum Christi mozgalom tagjaiként nagyon sok örömet, föltöltődést kapunk; egyrészt a másikra való odafigyelés, a gondolatok kibeszélése, kiírása által, másrészt a drága katolikus hitünkben való elmélyülés lehetőségeiben. Az egyházban szükség van az engedelmességre és az alázatosságra abban az értelemben, hogy ne keressünk problémát ott, ahol nincs, hanem egyszerűen fogadjuk be, sajátítsuk el a hit gyakorlatát.

A hite a művészi munkájára is hat?

- Igen, elsősorban úgy, hogy nem játszom olyan műveket, amelyek nem "szólítanak" meg. A zene meg kell hogy érintse a szívet, el kell vigyen egy jobb, egy igazabb világba. Kell, hogy nyitogassa a lelkeket egy olyan szintre, amelyen könnyebben megnyílnak, esetleg az isteni ige előtt is. Hangversenyeimen élni szoktam azzal a lehetőséggel, hogy szóljak is a közönséghez: egy-egy rövid bevezető más beállításba helyezheti az elhangzó darabot, még akkor is, ha a hallgatóság már jól ismeri. Nagyon hálásak ezért az emberek.

Egyik jótékonysági fellépésén Liszt Szózat és Himnusz című fantáziáját adta elő, s említette, hogy nagyon szép ez a darab, mégsem szokták játszani. A Himnusz születésének napján, a magyar kultúra ünnepén hogyan vélekedik a kultúra hazai megbecsüléséről?

- Úgy gondolom, a vadkapitalizmus - a szabadrablás és a nagy vagyonok felhalmozásának - időszakát éljük, ami sok ember háttérbe szorításával, kisemmizésével, tehát égbekiáltó bűnök sokaságán át valósul meg. Az anyagi szegénységben pedig először a "másodlagos tevékenységektől", a kultúrától vonják meg a pénzt. Így válunk csak igazán szegényekké.

Az igazságosságra való törekvés jobbíthatná a helyzetünket, de nem lehet igazságosságról beszélni addig, amíg nem szögezünk le egy abszolút igazságot, ami, illetve aki hitünk szerint Krisztus maga. Ő megmondja, hogy mit, hogyan tegyünk. De vajon hívjuk-e, hogy legyen jelen életünkben, meghalljuk-e az ő hangját?

Szöveg és kép:

Plichta Adrien

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu