Emlékezet és arányérzék

avagy a Himnusztól a kultúráig - és vissza

A Magyar Kultúra Napja - január 22-e - valójában a Himnusz születésnapja. Kölcsey 1823-ban írta a nemzet himnuszává lett nagyszerű költeményét: heroikus pesszimizmusa egyszerre kifejezi és talán növeli is nemzete lelkében az érzést, hogy "megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt". Csodálkozhatunk-e azon, hogy a szocializmusnak nevezett történelmi korban új himnuszt akart íratni Illyés Gyulával és Kodály Zoltánnal az akkori nemzetvezető? Valami derűsebbet - indulót, munkadalt vagy csasztuskát? -, amely jobban illett volna a szocialista embertípus lelkületéhez, amelytől egyébként is álljon távol az Isten, aki - az akkor "hivatalos" rangra emelt és minden fórumon sulykolt "tudományos világnézet" szerint - nincs is... A két felkért művész kitért a megbízatás elől - lám: Isten megáldotta a magyart abban a pillanatban. Voltak addig és azóta is, és reméljük, lesznek a jövőben is ilyen pillanatok, mert nagyon ráfér erre a nemzetre, "kit vészek hányának" az áldás és a védő kar - "tengerén kínjának".

Régóta töprengek, miért éppen a Himnusz születésnapját tették a Magyar Kultúra Napjává 1989-ben? Ha nekem kellene megindokolnom, miért ez a nap (legyen) a magyar kultúra ünnepe, első érvem a Himnusz első mondatára és szavára utalna: arra az Istenre, aki van. Még annak az embernek a számára is, aki nem hisz benne. Mert nemcsak a kultúra van Istenben - akiben minden benne van: mi magunk is "benne élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28) -, hanem Isten is benne van a kultúrában. Legalábbis addig kultúra a kultúra, amíg az emberlét legfőbb kérdései állnak a középpontjában - Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? -, erre utalt Thomas Mann is, amikor azt állította, hogy ha elhal a kultusz (a vallás), elsorvad a kultúra.

Az a gesztus, amellyel a két művész elhárította egy új himnusz megalkotását - az volna a második érvem a kultúra napjának a Himnusszal való összekapcsolására. Illyés és Kodály egyaránt tudták - magatartásukkal kifejezésre is juttatták -, hogy két életfontosságú hozadéka és feltétele van a kultúrának: az emlékezet és az arányérzék. Nem írhatnak új himnuszt: mert van. Olyan, amely emlékezteti a nemzetet a múltjára: mert jó, ha egy nép - és benne minden ember - tudja, hogy nem vele kezdődik a történelem. A kultúra a nemzet és a teremtett világ emlékezete is: megtartó erő és életben tartó tudás. Mindennél jobban látszik ez ma, amikor az iskolától azt követelik, hogy egyre kevesebbet tanítson, a médiumoktól pedig, hogy egyre több mindent feledtessenek el az emberekkel. Hogy két példával szemléltessük: ha sikerült volna megtanulni (és el nem felejteni) a kémiát (és a felelős emberi magatartást), nem növekedne az egyre nagyobb veszéllyel fenyegető globális felmelegedés. Ha sikerült volna nem elfelejteni, mi is történt az elmúlt évtizedekben és az előző négy évben, másként döntött volna az ország többsége a parlamenti választásokon...

Aki Bachot és Mozartot hallgat, nemcsak a lelkét kényezteti: közben arányérzékét is neveli. Megtanulja fölismerni a részeket az egészben, a részletek egymáshoz való viszonyát, amiből a harmónia épül. Nem önző műélvezet ez tehát, hanem életfontosságú tudás és készségek megszerzése kimunkálása. Amikor az iskolákból eltűnik a művészeti oktatás és nevelés, akkor idővel kivész az emberekből az arányérzék: képesek például egyenlőségjelet tenni - "mindenki követett el hibát" - az eldobott utcakő és a szemmagasságban kilőtt könnygázgránát és gumilövedék közé.

Illyést és Kodályt emlékezete és arányérzéke - és nem utolsósorban bátorsága - megkímélte attól, hogy teljesítsék a kérés formájában kapott parancsot. Ennek köszönhetően a magyar nemzetnek még mindig megvan a himnusza. Méltó és igazságos tehát, hogy a Himnuszhoz kötődik a Magyar Kultúra Napja. Isten, áldd meg a magyart!

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu