LAPSZÉL

Jóskák

Furcsa ez a januári tavasz. Szokatlan a fagy nélküli tél. Az idei termésnek jót nem tesz, de az otthontalanoknak a túlélést jelenti. Az ember mégis nehéz szívvel lépeget az aluljárók piszkában fekvők között. Tétován nyúl pénztárcája után, ha a Fedél nélkül című újsággal közelít felé egy bozontos alak. Lépten-nyomon megállhatna, ha lenne ideje. Lépten-nyomon nyújthatná a forintokat, ha neki magának is lenne elég. Lyukas a szociális háló. Budapesten településnyi méretű lyukak tátonganak rajta.

A vidéki nyomor is nyomor. De ha valaki egy kisvárosban otthon nélkül marad, az szerencsére még nem megszokott jelenség. Jóskát ismeri az egész város. Szellemi fogyatékosan jött a világra. Szülei árvaházba adták. Tisztességes, de nagyon szegény házaspár vette magához. A nevelőszülők korán meghaltak. Alkoholista, szerencsétlen sorsú lánytestvére segítette, ahogy tudta. De néhány éve ő is meghalt. Jóskát már gyerekkoromban is a bolond ragadványnévvel emlegették. Nővérét így: a Bolond Jóska Marija. Kisvárosi eposzi jelzők. Az ember felnő, és belenő egy világba, ahol mindenkinek megvan a helye, megvan a város által kapott neve. Közünk van egymáshoz. A város bolondjához éppúgy, mint az iskola igazgatójához, a paphoz, vagy a szemközti házban lakó Juliska nénihez. Jóska már ötven felé jár. Mindenkinek csókolommal köszön. Saját korosztálya is "bácsi" és "néni" számára. Sepregetésből "él". A város központját tartja tisztán. Az emberektől kap pénzt. Olykor hozzánk is bekopog: Csókolom, csak egy kólára valót... Kisegítjük egy százassal. És már megy is tovább. Nem bánt senkit. A maga egyszerű módján csókolomozik, szomorkodik, vagy örül. Hoszszú ideig a városka temetőjében lakott egy rozoga épületben. De néhány hónapja mennie kellett onnan. És a város összefogott. Vállalkozók, magánszemélyek, az önkormányzat a zsebébe nyúlt, hogy Jóskának legyen végre rendes, emberhez méltó otthona. Sikerült. Karácsony előtt beköltözött az egyszerű házikóba. Másnap a szokott munkahelyén seprűvel a kezében, minden arra járónak elújságolta: Csókolom, fürödtem ám! Talán életében először. Az emberek büszkék: A mi Jóskánk.

Én pedig zavartan és tehetetlenül kerülgetem a Kálvin téri aluljárót. Jóskák, mi lesz veletek?

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu