Nem emberi találmány...

Ökumenikus kérdések a kompendiumban

A katolikus hit legújabb rövid összefoglalása, a kompendium szorosan összefügg a katolikus egyház 1992-ben megjelent katekizmusával (KEK). A kompendium hűségesen követi a "nagy katekizmus" szerkezetét, tartalmát, megfogalmazásait és szemléletmódját. A KEK-et pedig úgy szoktuk emlegetni, mint a II. vatikáni zsinat katekizmusát.

Amikor a II. vatikáni zsinat elkötelezte magát az ökumenikus mozgalom mellett, és a zsinaton megfogalmazta a katolikus ökumenizmus alapelveit, arra kérte a teológusokat, hogy ökumenikus szemléletmódban fogalmazzák meg az egyház hitét. A zsinat az ökumenizmusról szóló határozatában (Unitatis redintegratio) arra biztatta a teológia művelőit, hogy "a hittudomány ágait, különösen a történeti jellegűeket, tanítsák az ökumenizmus szempontjai szerint, hogy egyre jobban megfeleljenek a valóságnak. Igen fontos, hogy a leendő lelkipásztorok és a papok olyan hittudományt ismerjenek meg, amelyet nem hitvitázó szellemben dolgoztak ki" (UR 10).

A kompendiumot olvasgatva nem nehéz felfedezni, hogy az ökumenikus szemléletmód jelen van ebben a kis- katekizmusban, főként annak az egyházról szóló fejezetében. Különösen is figyelemre méltó és tanulságos a 162., 163., 164. és 168. kérdésre adott válaszok, melyekben megtaláljuk a katolikus ökumenizmus legfontosabb alapelveit.

A katolikus egyház - az ökumené korszakában is - továbbra is úgy értelmezi magát, mint Krisztus valódi egyháza, amely történeti folytonosságban van a Krisztus által alapított egyházzal. A 162. kérdésre adott válasz: Krisztus egyetlen egyháza - mint a világban megalapított és megszervezett közösség - a katolikus egyházban létezik (subsistit in), Péter utódai és a vele közösségben lévő püspökök kormányozzák. Hogyan törekszik az egyház mégis ökumenizmusra? Úgy, hogy elismeri Krisztust a többi egyház életében is: Azokban az egyházakban és egyházi közösségekben, amelyek elszakadtak a katolikus egyház teljes közösségétől, a megszentelésnek és az igazságnak sok eleme megtalálható. Mindezek a javak Krisztustól erednek, és a katolikus egyház felé indítanak. (163.)

A kompendium a II. vatikáni zsinat, illetve az egyházról szóló dogmatikai konstitúció, a Lumen gentium tanítása alapján válaszolja meg azt a kérdést, hogy "ki tartozik a katolikus egyházhoz": Minden ember különféle módokon hozzátartozik Isten népének katolikus egységéhez, vagy arra van rendelve. Teljesen a katolikus egyház tagja az, aki Krisztus Szentlelkét birtokolva a hitvallás, a szentségek, az egyházkormányzat és a közösség kötelékeivel egyesül vele. A megkereszteltek, akik nem valósítják meg teljesen ezt a katolikus egységet, bizonyos, jóllehet tökéletlen közösségben vannak a katolikus egyházzal. (168.). Ennek megértéséhez elég, ha csak arra gondolunk, hogy a keresztség Krisztus testének tagjává teszi azt, aki hisz és megkeresztelkedik, anélkül, hogy jogi értelemben a római katolikus egyház tagja lenne.

Egészen gyakorlati jellegű ökumenikus kérdést is találunk a kompendiumban: Hogyan kell elköteleződnünk a keresztények egysége mellett? A válasz: Az összes keresztények egysége helyreállítására irányuló vágy Krisztus ajándéka és a Szentlélek fölhívása. Az egész egyházat érinti, s a szív megtérésével imádsággal, kölcsönös testvéri megismeréssel, teológiai dialógussal valósul meg (164.). Az ökumenizmus tehát nem emberi találmány, hanem a Szentléleknek, az egység Lelkének műve. A válasz arra is utal, hogy az elmúlt évtizedekben az ökumenizmusnak három formája alakult ki. Rögtön a II. vatikáni zsinat utáni években teológiai párbeszédek kezdődtek a vatikáni Egységtitkárság és a különböző egyházak, illetve felekezeti világszövetségek között. A másik forma a gyakorlati ökumenizmus, amely a karitász-munkában és más társadalmilag hasznos tevékenységben nyilvánul meg. A legismertebb az úgynevezett lelki ökumenizmus, amely leginkább az egységért végzett magán- és közös imádságban jelenik meg.

Külön kérdésben szerepel az interkommunió kérdése, vagyis az a probléma, hogy milyen feltételek esetén járulhatnak szentáldozáshoz azok, akik nem tagjai a katolikus egyháznak (293.). A válasz egyértelmű: A katolikus áldoztató megengedetten áldoztatja meg a keleti egyházak tagjait, akik nincsenek teljes közösségben a katolikus egyházzal. A többi egyházi közösségektagjait a katolikus részről akkor szabad megáldoztatni, ha azok súlyos szükséghelyzetben önként kérik, föl vannak készülve, és kifejezik az e szentségre vonatkozó katolikus hitet. Tehát a katolikus egyház - néhány rendkívüli esetet leszámítva - továbbra sem tartja megengedhetőnek, hogy a protestáns egyházak tagjai szentáldozáshoz járuljanak. A kompendium szövege nem indokolja a választ, de a II. vatikáni zsinat ökumenikus dekrétuma (Unitatis redintegratio) megállapítja: a protestáns egyházak nem őrizték meg sértetlenül - főleg az egyházi rend szentsége híján - az Eucharisztia misztériumának teljes gazdagságát. Ennek ellenére "az Úrvacsorában mégis Urunk haláláról és föltámadásáról emlékeznek: így megvallják, hogy a Krisztussal való közösség az életet jelzi, és várják az ő dicsőséges eljövetelét" (UR 22). Ezért nem lehet protestáns keresztény testvéreinket eucharisztikus asztalunkhoz bocsátani. Más a helyzet az ortodox egyházakkal kapcsolatban. Nekik is vannak érvényes szentségeik, mégpedig az apostoli utódlás alapján. Egyháztani és szentségtani alapja van tehát annak, hogy szükség esetén katolikus hívek szentáldozáshoz járulhatnak ortodox templomban.

Dolhai Lajos

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu