 |
 |
 |
 |
2007.01.14
|
Kapható
a Testvérek januári száma! |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
Pannonhalma felől Nagy Gáspár égi és földi léte
Feleslegesen nem emlegette, nem szólongatta Istent. Szemérmesen viselte hitét, mint kabát alatt a kokárdát, ragaszkodása az útra bocsátó közösséghez, Bérbaltavárhoz, a pannonhalmi iskolához nem szavakban, hanem a hűségben mutatkozott. Imádságát minden esetben a legszemélyesebb ügynek tekintette, és - tanúsíthatom - az önmaga számára legnehezebb időkben is tudott másokért fohászkodni. Vallott világképe évezredes erkölcsi alapokon nyugodott, ezért állta ki az idő próbáját, s mélyen gyökerezett abban a paraszti közegben is, amelyből vétetett. Hibátlan volt időérzéke: múlt, jelen s jövendő szentháromsága soha nem bomlott meg benne a politikai ígéretek, vagy az ideológiai reménységek hallatán. A történelem egyszerre volt költészetének forrása, és emberi, alkotói létének felelőssége. Az eseményeket, a tényeket nemcsak értette, de értelmezte és számon is tartotta. A veszteségeket, a tömeges és egyéni tragédiákat, a honi vagy határon túli kisemmizettséget, az emberi megaláztatásokat képtelen volt kiretusálni emlékezetéből. Számára semmivel nem volt igazolható az állami terror semmilyen formája. Rosszul viselte a "viszonylagosság" szabadsághiányos korszakait, és soha, egy pillanatra sem dőlt be a "korszerű" baloldaliság értelmiségi mítoszának, mert krisztusinak tudta a szociális igazságosság eszméjét is. A szelíd, halk szavú, mindig megfontolt ember egyedülálló költői bátorsága a megátalkodott igazmondás felől érthető. A forradalom és annak tiszta emlékezete számára személyes ügy, mégsem alkalmi, elő-előkapható, hétköznapokon fölgöngyölhető lobogó, hanem a hallgatás és elhallgattatás idején is jelen lévő megkerülhetetlen tény. Ez késztette őt arra, hogy a dolgokat, s az elveszejtetteket nevükön nevezze. Utószava (p.s.) volt az előhírnök: / egyszer majd el kell temetNI, / és nekünk nem szabad feledNI, / a gyilkosokat néven nevezNI! / (1983!) Megbocsáthatatlan volt ez a "bűn", akár a Forrás, akár a Tiszatáj adott teret e verseknek. Folyóiratokat tiltottak be, szerkesztőségeket "szerveztek át", megkereste, és meg is találta janicsárjait a rendszer. A védelmező barátságok mégis megtartották Nagy Gáspárt.Kormos István és fiatal költőkből verbuválódó "udvartartása", formáló szellemi közeg. Jékely Zoltán a transzilvanizmus és a világirodalmi többnyelvűség példája; Ratkó József és az olvasótábori mozgalom a gyermekközösség élménye. A győri bencés diákból lett akadémikus, irodalomtörténész Görömbei András bensőséges, értő szeretete; Csoóri SándorIlylyés Gyulához és Németh Lászlóhoz kapcsoló emberi és alkotói magatartása, szerkesztői gyakorlata akkor is segített, ha versei miatt meghurcolták, a Magyar Írószövetség titkári tisztségét vesztette. Eközben napszámosa a magyar irodalomnak, mert egyre erőteljesebb költői jelenléte mellett a Móra Könyvkiadó, a magyar folyóirat-irodalom, majd a rendszerváltás előfutáraként létrejövő Hitel szellemi műhelye adott feladatot, teret és munkát neki. Ám a verseken kívül szerveződő életműre a Katolikus Rádió szellemi, irodalmi műhelyének kialakítása tette föl a koronát. Az értéket ekkor sem keverte össze ez elkötelezettséggel, bízott a fiatal, tehetséges, induló rádiósokban, emberi és szakmai útjukat nagy gonddal egyengette. A szélesebb nyilvánosságból évtizedekre kirekesztett egyházat és a hívő közönségeket, a vallási műsorokat nem elvakultan elutasító rádióhallgatókat a legigényesebb szakmai elvek alapján, nem fogyatkozó szorgalommal és alázattal igyekezett műsorokkal ellátni, pedig érezte, tudta, hogy ilyenkor a költő kényszerül belső száműzetésbe. Formabontó lírikus volt, de szavainak, sorainak, ritmusainak szabálytalansága nem öncél, hanem a szellemi izgalom, a nyitott lélek világra figyelő állapota. Töredezett, néha szinte zaklatott soraiban, többértelműségében, finom áthallásaiban, nyelvi leleményeiben, játékosságában rejtekezik a szépség. Korszerűsége éppen ezért nem keresett, nem kimódolt, hanem az intellektuális költészet mélyen megélt, ezért jelentős érzelmi és indulati fedezettel bíró, igen eredeti hangja. Miközben minden sora kordokumentum, az időtlenséget éppen a tehetség, az a különös, senki mással össze nem téveszthető megszólalási mód adja. Költészete - mint örökléte - maradjon velünk! Antall István Nagy Gáspár, a január 3-án, 57 évesen elhunyt Kossuth-díjas költő, a Magyar Katolikus Rádió kulturális szerkesztőségének vezetője lelki üdvéért mond szentmisét Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek január 14-én este 1/2 8 órakor az Egyetemi templomban. Tanulom már... "Ostor-szó, pányva-beszéd hívás-űzés az életért." Király László: A költők Itt mifelénk a halál kutyája ugat, csak Nagypéntek óta mennyi halál! poéták könyves asszonyok s urak, lektorok lektora: lucidus íródeák, kaszálja hű betűrovóit a nyár... két kezemen számolom halottaimat, miközben engem is meglegyint már, beértünk volna, és itt az aratás? kórházi ágyamon kérdelek, Uram, miért nem én? mondd, mire vársz? Nálad semmi sincs idejekorán... mert tudom, lehullnak a meglőtt madarak, s lerogynak a csatákból visszatért lovak... tanulom már a néma harangok szavát... megint le kéne győzni egy éjszakát! (2006. július 22.) A költő egyik utolsó - már nagybetegen írott - verse, a Hitel című folyóirat 2006. szeptemberi számában jelent meg először.
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
