Harrach Péter

Szolidaritás

Ha 2007 januárjában Magyarországon szolidaritásról beszélünk, nem feledkezhetünk el két tényről. Egyrészt arról, hogy a keresztény ember mindig, minden korban segít rászoruló embertársán. Ez lényeges eleme életformájának. Másrészt arról, hogy 2002 után hazánkban olyan világ született, amelyben egyre több a segítségre szoruló ember. Idén ez a folyamat várhatóan felgyorsul. A két tényt ki kell egészítenünk egy alapelvvel. Akkor valós a segítség, ha a teljes embert erősíti, és egyúttal az egészséges társadalmat is szolgálja.

A szeretet mindig személytől jön és személyre irányul. Ez érvényes annak társadalmi szintű megjelenésére, akkor is, ha a magunk, az egyház vagy az állam nevében gyakoroljuk. A segítő együttérzés tehát a nehéz helyzetbe került egyének és csoportjaik felé irányul, a segíteni kész személyek vagy közösségeik, intézményeik részéről.

Leegyszerűsítenénk a kérdést, ha azt mondanánk, hogy csak a szegény ember a rászoruló. Ő is, de a beteg, az öreg, a munkanélküli, az elhanyagolt gyermek, a céltalan fiatal és az élettől meggyötört ember is. A probléma örök, mégis van sajátos aktualitása. Pénzügyi válság van, ezért megszorító intézkedésekre van szükség - szokták mondani. A igazsághoz tartozik, hogy a válság nem magától lett - azt okozták. Majd úgy manipulálták a választókat, hogy a baj előidézőit bízzák meg annak elhárításával. Ez a magatartás hozott erkölcsi válságot is a pénzügyi mellé. Mindezt tetézi, hogy a bajt okozók rossz gyógymódot választottak. Az eredmény: nő a szegények, a munkanélküliek, a reményvesztettek száma. A társadalom állapota tovább romlik, hiszen az élen lévők azt üzenik: mindent megtehetünk, ami nekünk hasznos.

A nehéz helyzetben lévő embernek azt kell nyújtani, amire szüksége van. Krízishelyzetben segélyt - pénzt, ruhát, élelmet. A munkaképes szegénynek segély helyett munkát. A veszélyeztetett gyermeknek védelmet és gondoskodást. Ápolást és gondozást mindazoknak, akiknek erre van szükségük, közösséget és eszményt azok számára, akiknek ez hiányzik. A segíteni akaró keresztény ember előtt a lehetőségek bőséges választéka áll. Azon a bajon segíthet, amelyre "szeme van", és úgy, ahogyan azt lehetősége engedi. Egyedül vagy közösségben, esetleg civil szervezet útján.

Izgalmasabb kérdés, hogy mi azok feladata, akiknek állapotbeli kötelességük a rászorulók felé fordulni a két intézmény, az állam vagy az egyház nevében.

Az egyházi szervezetek és intézmények általában jól működnek, legfeljebb saját munkatársaikat késztetik néha aszkézisre. Talán nagyobb rugalmasságot, az emberi gyarlóságok iránti türelmet és a felelős, hozzáértő világiak bátrabb igénybevételét lehetne alkalmanként szorgalmazni. Az egyházi közösségeknek sajátos társadalmi feladatuk is van. Ez ugyan nem karitatív munka, mégis a szolidaritás körébe tartozik. A gyökértelenné vált, értékvesztett és ezért támaszra szoruló rétegek segítéséről van szó. Ez a támasz a normák, a biztos értékrend közvetítését és megélését igényli a keresztény közösségtől.

Az állam feladata a rászorulókkal való szolidaritást illetően még bonyolultabb. Nem csupán szociális támogatást jelent.

Ha igaz az, hogy a legjobb szociálpolitika a jó gazdaságpolitika, akkor a társadalom veszélyeztetett rétegeinek védelmét az eredményes gazdaság feltételeinek megteremtésénél kell kezdeni. Ma sajnos ezen a területen is a leépülés és nem a fejlődés jeleit látjuk. Azt tapasztaljuk, hogy a piac résztvevői közül a kicsik - a munkavállalók és a kisvállalkozók - helyzete romlik, a nagyok - a multinacionális cégek és a bankok - aránytalanul gazdagodnak.

Az állam feladata a foglalkoztatás magas szinten tartása, hiszen a munkanélküliség és annak veszélye sok testi-lelki baj forrása. Ehelyett a sokezres elbocsátások elsősorban a kisembereket sújtják. Állami feladat a magas szintű egészségügyi ellátás biztosítása. Az egészségügyben ma folyó változások azt fogják eredményezni, hogy különböző szintű ellátásban részesülnek a gazdagok és a szegények. Az oktatáshoz való hozzáférés egyenlő esélye helyett romlanak a fizetésképtelen családok gyermekeinek továbbtanulási esélyei. A vidéki Magyarország megerősítésének folyamata is elakadt. Ma romlanak a vidék lehetőségei, elég, ha a kistelepülések iskolái, postái és vasútvonalai jövőjére gondolunk.

A szociális intézmények fenntarthatóságát a normatív állami támogatás biztosítja. Ennek csökkentése a bentlakásos intézmények lakóinak életét nehezíti meg. Egyszóval: ma az állam nem a polgárok biztonságának javításán dolgozik, hanem a hatalmon lévők neoliberális szemléletével és kormányzati tehetetlenségével súlyosan veszélyezteti azt.

Minél tovább érvényesül ez a szemlélet és magatartás, annál többet árt a társadalomnak. A mi dolgunk nemcsak az, hogy ezt az időt megrövidítsük, hanem az is, hogy önmagunkhoz híven segítő megértéssel forduljunk a rászorulók felé.

Ne csak anyagi nehézségeiken, emberi nyomorúságaikon segítsünk, hanem osszuk meg velük keresztény optimizmusunkat, gyökereztessük meg bennük a reményt! Ez a legtöbb, amit egymásnak adhatunk.

(A szerző a Magyar Országgyűlés alelnöke.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu