Szent az élet

Személyesedés: a párbeszédtől a szeretetközösségig

Szüleim révén, származásomban, génjeimben benne vannak a korábbi fejlődés eredményei, az előző nemzedékek tulajdonságai. Amikor öntudatra ébredtem, már ott voltam az adott világ ölén. Természetemet tekintve tehát magam is adottság vagyok. A hit szemével: adomány, Isten ajándéka. Ugyanakkor el kell fogadnom, amit a léttel együtt látszólag rám kényszerített egy külső hatalom, illetve bele kell egyeznem teremtésembe, és be kell fejeznem ezt a teremtést -szabad közreműködésemmel, élve a sajátos hivatással kapott kegyelmekkel. A hominizációt tehát humanizációval teljesíti be az ember: másokkal párbeszédet folytatva, velük együttműködve a társadalomban, a családban, különféle környezetben teljesedik ki emberségében, személyiségében. Az ember ugyanis, jóllehet egyedülálló és megismételhetetlen, nem zárt világ. Sőt, azt kell mondanunk: éppen, mivel személy, azért interszubjektivitás, nyitott más személyek felé, és személyesedése csakis az emberekkel való kommunióban (szeretetközösségben), szolidaritásban bontakozhat ki igazán. Testem is a másokkal való kommunikáció eszköze, közvetítője. A másikhoz való viszony sajátos kifejezést nyer a szexualitásban, a szerelemben, házassági-családi kapcsolatokban, de az élet egyéb (a munka, a művészi alkotás, a szórakozás, a sport stb.) területein is.

Az újabb, jórészt keresztény ihletésű perszonalista filozófia termékeny meglátásokat nyújt az ember személyi mivoltának értelmezéséhez, túl bizonyos pszichológiai megfigyeléseken. Gabriel Marcel katolikus filozófus kidolgozta a személyek kölcsönös nyitottságának és a találkozás ontológiai (léttani) eseményének filozófiáját. Attól kezdve, hogy a gyermek visszamosolyog édesanyjára, megkezdődik a kommunikáció, a találkozás, majd a párbeszéd, a csere: a kölcsönös ajándékozás révén érlelődik a személy. Az alany (személy) csak úgy lesz személy, ha megnyílik a másiknak, elismeri őt, azt akarja, hogy a másik legyen (vagyis nem birtokolni akarja őt például élvezeti tárgyként a helytelen szerelemben). A másik tehát nem "akárki", hanem a személyesedés kibontakozásával vele együtt leszünk, mi leszünk. A kölcsönös nyitottság, főleg a legfőbb Te, az Isten felé való megnyílás révén növekszünk a létben és a szeretetben. Marcel szerint: "Lenni annyi, mint szeretni."

Hasonló gondolatokat találunk más perszonalistáknál is, például Emmanuel Mounier-nál, vagy az orosz származású Bergyajevnél (aki Párizsban a perszonalisták köréhez tartozott), vagy akár a zsidó Martin Bubernél. Buber így magyarázza: "Az Én-Te alapszó Én-je más, mint az Én-Az alapszó Én-je. (...) Az Én-Te alapszó Énje személyként jelenik meg, és szubjektivitásként ébred tudatára önmagának. (...) A személy úgy jelenik meg, hogy más személyekkel viszonyba lép. (...) A viszony célja: a Te-nek, vagyis önnön lényegének a megérintése, mert minden Te érintése által az örök élet lehelete érint meg minket." (Én és Te, Budapest, 75-77.)

Egyedül szegény, szürke és befejezetlen vagyok. Egész lényem mások felé kiált, hogy kibontakozzam és kiegészüljek a kölcsönös adásban. A másik, aki felé a szeretet lendít, nem tárgy, hanem személy, aki velem együtt akar lenni, tehát ilyennek kell elfogadnom, és így vele együtt kell a több létet keresnünk. De az a másik is szegény, befejezetlen és halandó. Bármennyire boldogító is szeretetünk - mulandó, törékeny. Könnyen visszahullunk az önzésbe. És még a legszebb szeretetet is összetöri a halál. Minden "felnőtt", vagyis aki az élet valóságát megismerte, tudatában van ennek a törékenységnek. Ki szabadít meg bennünket végességünk szomorúságától? Ki biztosítja a boldogságot és a kiteljesedést?

Csakis valami abszolútum; csak egy legfőbb Te, a személyes Végtelen, aki azt mondja az embernek: szeretlek, és ezért örök életre rendeltelek. Hans Urs von Balthasar írja: "Ha a szeretetben semmiféle szellőcske sem hozza felénk a végtelen illatát, ha nem tudom szeretni felebarátomat olyan szeretettel, amely sokkal messzebbről jön, mint az én véges szeretnitudásom, ha tehát találkozásunkban az, ami joggal viselheti a szeretet kiváló nevét, nem Istentől jön, és nem hozzá tér vissza, akkor nem éri meg, hogy megkíséreljük az emberi kalandot."

Megtapasztaljuk tehát önmagunkban a megélt relatív és a vágyott abszolút feszültségét. Más az, amik vagyunk, és más az, amire mint célra törekszünk. Mindenben, de főleg a szerelemben-szeretetben jelen van ez a kettősség, szakadás, feszültség. Ez magyarázza meg a bukások, sikertelenségek ellenére is az újrakezdéseket, a szüntelen boldogságkeresést. A hitetlen számára ez a feszültség a végtelen felé csupán meddő szenvedély és szenvedés; a hívő azonban itt felfedezi az Isten jelenlétét.

Az élet minden pillanatában, eseményében, tettében találkozhatunk Vele, a mindenütt Jelenlevővel. Amint egy mohamedán filozófus és misztikus állítja: "Bármerre fordultok is, mindig szembe találjátok magatokat Istennel." Vagy idézzük a zsidó filozófust, Martin Bubert: "Élni annyi, mint hallani, hogy valaki szól hozzánk; csak arra van szükségünk, hogy készenlétben legyünk a hallásra. Mindannyian egy páncélzatba vagyunk bezárva, és a szokás hatalma folytán ezt nem is érezzük. Csak kiváltságos pillanatokban válik áthatolhatóvá ez a páncélzat, és akkor a lélek a befogadóképesség állapotában van. A hívó jelek egyáltalán nem rendkívüliek, semmi olyan, ami eltérne a dolgok mindennapi folyásától; minden helyzetben megtörténnek: egyszerűen mindaz jelzés, ami történik; a hívás nem ad hozzájuk semmit. Az éter hullámai továbbterjednek, de mi gyakran kikapcsoljuk a vevőkészüléket. Mindaz, ami velem történik, a világ egyszerű folyása is, olyan hívás, amely nekem szól. (...) Az igazi hit - ha jogom van így nevezni a meghallásra és az észrevevésre való készséget - ott kezdődik..., amikor az ember tudatosítja azt, hogy mindaz, ami történik, valamit mond neki... Hirtelen észreveszem, hogy egy jelenlét néz rám." (M. Buber, Zwiesprache, 145-148.)

(Az előzőekhez lásd: Szabó Ferenc:A szeretet hullámhoszszán, Róma 1977, 42-47.)

És még Angelo Scola velencei pátriárkával (Férfi+nő, Szent István Társulat 2006, 41-42) idézzük Nyikolaj Bergyajevet. Miután utalt Jeremiás prófétára (31,3): "Örök szeretettel szerettelek" (mondja Isten Izraelnek és minden személynek), következik a Bergyajev-idézet: "A személy szorosan kötődik a szeretethez. Szeretetből valósul meg, szeretetből lép ki a magányból, szeretetből éri el a közösséget. Másrészről a szeretet feltételezi a személy létét, mivel személy és személy közti kapcsolatot jelöl, olyan kapcsolatot, amelynek során a személy kilép önmagából, és belép egy másik személybe; a szeretet az az aktus, amelynek következményeképpen az örökkévalóság elismeri és megerősíti a személyt."

A személyesedés, a szeretetben való növekedés tehát nem történik automatikusan. Az önzés, a bírvágy és a hatalomvágy, a sokszor állatias ösztönök - tehát a bűn rabsága miatt - csakis a feltámadt Krisztus Lelke erejében vagyunk képesek szeretni, mert a Szentlélekkel kiárad szívünkbe Isten szeretete, a Lélek által új teremtmények leszünk. A személyesedést, a szeretetben való növekedést a legfőbb Te, a Szeretet-Isten biztosítja.

Minderről hosszan eszmélődik XVI. Benedek pápa Deus caritas est (Az Isten szeretet) kezdetű első körlevelében. Miután megvilágította a szeretet lényegét és a szeretetnek a bibliai hitben elfoglalt helyét, arra a kérdésre ad választ, hogy szerethetjük-e egyáltalán Istent, akit nem látunk? Majd az Isten- és a felebaráti szeretet szoros kapcsolatát, fölbonthatatlan összetartozását hangsúlyozza (16-17. pont): "Olyannyira összetartoznak, hogy az istenszeretet állítása hazugsággá válik, ha az ember elzárkózik a felebarátja elől, vagy egyenesen gyűlöli őt... A felebaráti szeretet út az Istennel való találkozás felé, s a felebaráttól való elfordulás Isten számára is vakká teszi az embert, (...) Ő előbb szeretett és előbb szeret minket; emiatt tudunk mi is szeretettel válaszolni. Isten nem érzést ír elő, amit képtelenek volnánk fölkelteni magunkban. Szeret minket, megláttatja és megérezteti velünk szeretetét, s Istennek ebből a ťmegelőzőŤ szeretetéből tud kisarjadni bennünk is válaszként a szeretet."

Szabó Ferenc

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu