Feledésből az emlékmű

Hosszú évtizedekig elhallgatták. Ha beszéltek is róla, félrevezető módon. Ez a Don-kanyarnál elpusztult 2. magyar hadsereg katonáinak sorsa. Szülők, gyerekek, barátok meséltek szomorúan az ott elpusztult házastársról, testvérről, gyerekről, egykori osztálytársról. Az 1943. január 12-én kezdődő, a történelembe a doni áttörés néven bekerült esemény a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája: rengeteg halottal, sebesülttel, eltűnttel.

A Don-kanyarnál elesettek sorsa 1942 elejére nyúlik vissza, amikor fordulatot követelt a német hadvezetés Magyarország második világháborús katonai részvételében. 1941-42 telén ugyanis a szovjetek támadásai során a németeket súlyos személyi és anyagi veszteségek érték, ami Hitlert arra ösztönözte, hogy szövetségeseitől nagyobb támogatást követeljen.

Magyarországról a második hadsereg parancsnoksága 207 ezer embert mozgósított: a hadvezetés a frontszolgálatra az ország egész területéről nagyjából egyenlő arányban hívott be tartalékosokat. A legjobban kiképzett állományt védeni akarták, így elmondható, hogy a súlyos harcok árán elért doni harcvonalnál viszonylag gyengén képzett, rosszul felszerelt magyar katonák kerültek szembe - német parancsnokság alatt - a szovjet hadsereggel.

A német és szovjet hadosztályokhoz képest gyengébben felszerelt magyar hadsereg az 1943. január 12-13-án megindított szovjet támadásnak nem tudott ellenállni. A védelmi vonal áttörése után lőszer- és üzemanyaghiány volt a magyar hadsereg legfőbb problémája azon kívül, hogy a rendkívüli hidegben a ruházatuk és a táplálékuk sem volt megfelelő. Óriási veszteség érte a második hadsereget. Az elszigetelten, rendkívül hősiesen küzdő csapatrészeknek köszönhető, hogy a hadsereg egy részének sikerült visszavonulnia. Így is százezres veszteségről számolhatnak be a mai történészek, kutatók, s így nyugodtan elmondhatjuk: az ország szinte minden családját érintette e nemzeti tragédia. Ezért is hatott olyan nagy erővel a hallgatás évtizedei után Nemeskürty István e témát feldolgozó, 1972-ben megjelent könyve, a Requiem egy hadseregért. A múlt feldolgozása azonban nehezen haladt.

1987-ben Serfőző Simon József Attila-díjas költő Székesfehérváron járt író-olvasó találkozón. Ott felolvasta egyik legújabb versét, melynek címe Feledésből az emlékmű volt, amely a második hadsereg elhallgatott szenvedéséről és helytállásáról szólt. Ezt hallotta meg Bobory Zoltán, aki jelenleg a székesfehérvári Szent István Művelődési Ház igazgatója, s elhatározta, hogy legalább egy kopjafát állít a Don-kanyarnál az elesett katonák emlékére. 1987-től próbálta tervét végrehajtani, ám az akkori politikai helyzetben számtalan akadályba ütközött. Levelet küldött a Szovjetunió államfőjének, MihailGorbacsovnak, tudott terveiről Grósz Károly és Nyers Rezső is, de egy idő után be kellett látnia: kopjafa nem kerülhet a magyar katonákat rejtő mezőre. 1991-ben hetvenen ugyan elzarándokoltak a Don-kanyarhoz, ám az időközben elkészült kopjafa ma is Magyarországon van, a Pákozdhoz közeli Mészeg-hegyen épült Don-kanyar-emlékkápolnánál. Ennek ötlete és létrehozása is Bobory Zoltán érdeme, aki 1992-ben alapítványt hozott létre a kápolna felépítésére, mely 1993-ban el is készült. Azóta minden esztendőben néhányszor, így a doni áttörés évfordulójának napján is összegyűlnek a kápolnánál egykori bajtársak, rokonok, özvegyek, hogy együtt emlékezzenek halottaikra és az ottani tragikus eseményekre.

Minden esztendőben, január 12-én, annak a Don-kanyarból hazahozott katonának a sírja felett mondanak ökumenikus imát, tartanak megemlékezést a történelmi egyházak képviselői, akinek emlékműve jelképezi az összes ott elhunyt hős jeltelen sírját.

bókay

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu