Erőszak nélkül, szeretettel nevelni

Jó Pásztor Nővérek a cigány lányokért - Gyöngyösorosziban

Kanyarog az út a Mátra lábánál, egyszínű, ködös a táj, itt-ott egy-egy varjúcsapat röppen fel a hóra váró földről. A hegy felé közeledve Gyöngyösoroszi fehér templomtornya bukkan fel a távolban, s lassan a körülötte épült házak, utcasorok is feltűnnek az utazó szeme előtt. Rábízom magam az útra, tudom, nem tévedhetek el, mert a magyar falvakban minden út a templomhoz vezet. A téren még látszanak a karácsony díszei, s talán az emberek lelkében is tovább él Betlehem üzenete. Könnyen megtalálom a régi plébánia-épületet, ahová tíz évvel ezelőtt a Jó Pásztor Nővérek Rendjének tagjai, Mária és Rita nővérek megérkeztek. Egy helyet kerestek az ismeretlen világban, ahol negyedik fogadalmuknak megfelelően gyakorolhatják a buzgóságot, vagyis a veszélybe került, kallódó fiatal lányok megmentését, segítését a Jó Pásztor szellemében.

Georgette nővér neveltjeivel

Az 1829-ben Pelletier Rosa Virginia Eufrázia nővér - akit 1940-ben szentté avattak - által Franciaországban alapított rend tagjai már 1892-ben megjelentek hazánkban is. A kommunista időkben az ő sorsuk is megpecsételődött. 1990-től azonban ismét nyíltan végezhetik áldozatos tevékenységüket, anya- és gyermekotthont nyitottak, de eljárnak drogosokhoz, prostituáltakhoz is. Vállalnak börtönpasztorációt, az alapítóról elnevezett gyöngyösoroszi házukban pedig cigány lányokkal foglalkoznak.

A gyöngyösoroszi megüresedett plébániaépületet Seregély István egri érsek ajánlotta - más helyekkel együtt - a nővérek figyelmébe. A mintegy ezerhatszáz lélekszámú község lakóinak 40%-a cigány származású. A segítő szándékkal érkező nővérek úgy látták, hogy itt valóban elkel a segítség. S mivel a falu vezetői is örömmel fogadták őket, beköltöztek a plébániára. Először csak a ház körüli munkájukkal, majd egyéniségükkel, kézzel fogható segítségadásukkal mutattak példát környezetüknek az emberi jó szándékról.

Az iskolás gyermekek közül - akiknek csaknem mindegyike cigány családban él - a leginkább támogatásra szorulókat hívták magukhoz. Segítettek a tanulásban, szabadidős programokat szerveztek. Alig néhány évvel érkezésük után, a millennium évében Seregély érsek már felszentelhette - az önkormányzattól egy forintért megkapott telken épült - új házukat, a Rosa Virginia Otthont.

A plébánia közelében található emeletes épületben kultúrált, tiszta környezet várja a mindenkori betérőt. A tanteremben a napközis tanulók lassan befejezik házi feladatuk elkészítését. Fehérné Békési Krisztina tanítónő néhány fogalmat még elmagyaráz a lányoknak, a kisebbeknek a számtanfeladat megoldásában segít, majd az addig fegyelmezett, csöndben tanuló lányok megélénkülnek, mosolyogva, csivitelve halmozzák el kérdéseikkel, beszámolóikkal a tanterembe érkező Georgette és Regina nővéreket, akik tört, de jól érthető magyarsággal válaszolnak mindegyik hozzájuk forduló gyereknek.

Nagy örömet jelent számomra - fordul hozzám a főnöknő, Georgette nővér -, hogy most már a gyerekek egyre gyakrabban keresik a beszélgetési lehetőségeket. Ez nem mindig volt így... Meg kellett tanulniuk, hogy nyíltan és őszintén fordulhatunk egymáshoz, beszélhetünk a bennünket foglalkoztató családi vagy életkori problémákról. Most már próbálnak megfelelni azoknak a viselkedési normáknak, melyeket ebben a közösségben várnak el tőlük, például: köszönés, fegyelem, rendezettség stb. Abban bízunk, hogy az itteni minta átragad egyéb, napközin kívüli tevékenységükre is. Az otthoni, saját közösségi minták nem mindig egyeznek az általunk vallottakkal. Itt tudják, hogyan kell viselkedni, és a tanultakat megpróbálják - a kisebb-nagyobb nehézségek árán is - átadni szűkebb környezetüknek. Nem erőszakolunk rájuk semmit. "Ha mást akartok, akkor legyen. Nem kell úgy élni, mint a többiek, de a tetteidért te vagy a felelős" szoktam nekik mondani - folytatja Georgette nővér. "Nem a gyerekek felelősek a problémákért. Biztos vagyok benne, hogy semmit nem teszünk hiába!" - mosolyog, miközben kitessékel a folyosóra, ahol a lányok szép rendben felsorakoztak és bevonulnak az ebédlőbe.

Távolodván, az ima hangjai hallatszanak: "Édes Jézus légy vendégünk..." Mi pedig megnézzük a közösségi helyiségeket az épület felső szintjén. Közben Regina nővér elmeséli, milyen nagy örömmel vettek részt a lányok a nyári táborozásokban, a kerékpártúrákon, vagy akár a gombagyűjtéseken. Nagy sikerük volt a szombati szalonnasütéseknek is. A szombat a legfontosabb nap számukra, mert akkor rajzolhatnak, zenélhetnek, festhetnek, szőhetnek. Sajnos a szülők generációja - elődeiktől eltérően - már zenélni, táncolni, szőni, fonni vagy kosarat kötni nem tud. Az iskola és az itteni foglalkozások segítségével a hagyományos, sok szépséget tartalmazó kultúrájukból próbálunk a fiataloknak átmenteni, továbbadni annyit, amennyire a mostani viszonyok között képesek vagyunk. A családtámogatási rendszer sajnos, nem a munkára, hanem a segélyek elvárására ösztönzi az anyákat, apákat. Megpróbáltunk az asszonyokkal is foglakozni, arra biztattuk őket, hogy többet törődjenek gyerekeik jövőjével... Maradtak néhányan Dorothea nővér kézimunka-csoportjában, ahová mindjárt betérünk - mondja Regina nővér. A templomba is egyre több anyuka jár - folytatja -, miközben egy tágas terembe lépünk. Középen egy hatalmas asztal, a fal mellett polcok, és egy régi, de működő nógrádi szövőszék.

Három, egyenként négy-öt fős csoportban dolgozunk itt hetente - tájékoztat Dorothea nővér, akitől hamarosan átveszik a szót társai, mert ő nehezebben fogalmazza meg gondolatait magyarul. Irattartókat, lámpabúrákat, képeslapokat, üdvözlő kártyákat festenek, s azokat Németországban, Olaszországban értékesítik. A nővér a gyerekeknek is sokat segít.

Közben megérkezik Tóth Tiborné, Kati néni, a nyugdíjas polgármester is, aki annak idején fogadta a nővéreket, és sokat segített letelepedésükben. Ő most a helyi karitászcsoportban tevékenykedik, de a mindennapi kisebb-nagyobb feladatok megoldásában is a nővérek mellett áll. Jó érzéssel emlékezik vissza a karácsonyra, amikor szép, családias ünnepet szerveztek a lányoknak.

- A minap mesélte az egyik lány - mondja Georgette nővér -, hogy otthon is elkészítették a betlehemi jászolt, amibe az ajándékba kapott babát fektette. "Nem volt olyan szép a Kisjézus, mint a tiétek, de örültünk neki" - dicsekedett csillogó szemmel. Ezek a mi örömeink is. Az apró örömökből - amik feledtetik a bosszúságot - minden napra jut valami. A tizenhét lány között már negyedikesek is vannak, mert úgy látjuk, hogy fiatalabb korban kezdve hatékonyabban elérhetjük egyik célunkat, a mindennapi életre való nevelést. Rita nővér már az óvodásoknak is tanítja a hittant. Gyerekeink minden vasárnap ministrálnak a templomban, ahol éppúgy, mint az itteni foglalkozásokon, pontosan meg kell jelenni. Ha itt vannak velünk, akkor biztos, hogy semmi rosszat nem csinálnak. Ez nekem nagyon fontos, no meg az, hogy a gyerekek ne szenvedjenek.

"Én most már itt vagyok otthon..." Távozóban Georgette nővér szavai csengenek a fülemben, s arra gondolok, hogy a Jó Pásztor Nővérek ezt az örök érvényű igazságot próbálják valóra váltani a cigány lányok életében, vagyis hogy valahol otthon érezzék magukat a világban.

Szöveg és kép: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu