A gyermek valódi jogairól és a társadalom kötelességeiről

Márfi Gyula veszprémi érsek év végi körlevelében megállapította: csak akkor ünnepelhetjük méltóképpen a karácsonyi ünnepkör középpontjában lévő Gyermek születését, ha számot vetünk azzal is, hogyan is állunk a gyermekek jogaival Magyarországon, vagy tágasabb hazánkban, Európában. A főpásztor körleveléből idézünk az alábbiakban.

Ha nem akarjuk önmagunkat becsapni, meg kell állapítanunk: álszent, farizeusi korban élünk. Miközben törvények tiltják a gyermekek testi fenyítését, és akadályozzák a szóbeli vagy írásos figyelmeztetést is - azt a látszatot keltve, mintha igazi gyermekbarátok lennénk -, igazában valóságos gyermekiszonyban szenvedünk, és gyermekgyilkos korszakban élünk.

"Az édesanyák legszentebb joga annak eldöntése, hogy meg akarják-e szülni magzatukat vagy sem" - hangoztatta az elhíresült dávodi ügyben (1998-ban) az akkori egészségügyi miniszter. De azt senki sem kérdezte meg, hogy a megfogant magzatnak mihez van joga. Ma már ott tartunk, hogy hazánkban a védett állatok magzatjai sokkal értékesebbek, mint az emberéi. Az előbbiek pusztításáért komoly pénzbüntetés jár, egyes országokban börtön is, az utóbbiak abortálásáért fizetést kapnak az abortuszt végző orvosok.

A nagykorú magyar polgárnak ma "elidegeníthetetlen joga", hogy laza élettársi kapcsolatot létesítsen, minden komoly elkötelezettség nélkül, hogy ha úri kedve úgy tartja, könnyedén szakíthasson élettársával. Ezeknek az élettársaknak ahhoz is joguk van, hogy gyermekeket hozzanak a világra anélkül, hogy egyáltalán megkísérelnének számukra biztonságos otthont létrehozni.

Ilyenkor megint senki sem kérdezi meg, hogy a gyermekeknek mihez van joguk. Mert nekik meg ahhoz volna joguk, hogy szüleikkel együtt nőhessenek fel, olyan felelős felnőttek védelmében, akiket édesanyjuknak és édesapjuknak szólíthatnak. Manapság egyre gyakoribb, hogy kisgyermekeknél szívritmuszavarok lépnek fel, mert észreveszik, hogy szüleik nem szeretik egymást, és az ő féltett-szeretett otthonuk veszélyben forog.

Manapság ott tartunk, hogy egyes európai államokban (így még a katolikus Spanyolországban is!) - miközben a természettörvényen alapuló, és a katolikus egyház által szentségnek tartott házasságokat futószalagon bontják fel - az egyneműek kapcsolatát házasságként ismerik el, és az egynemű partnereknek a gyermeknevelést is engedélyezik.

Senki sem kérdezi meg például azt, hogy az a gyermek, akit két bácsi nevel, kit fog "édesanyámnak" szólítani? (Itt most azokra a magyar politikusokra is gondolok, akik maguk is az egynemű partnerek kapcsolatának házasságként való elismeréséért küzdenek.)

Normális társadalom-e az, amelyben az állam által fenntartott tévécsatornák már teljesen megfeledkezhetnek az anyák napjáról, miközben külön csatornájuk van a szingliknek, vagyis azoknak a személyeknek, akik büszkék arra, hogy "öntörvényű, autonóm lények", akik nincsenek elkötelezve senkinek, akiknek fogalmuk sincs arról, mi az, hogy önátadás, mi az, hogy szeretet, mi az, hogy igazi, tiszta szerelem...

Normális társadalom-e az, amelynek eszménye a "világnézetileg semleges iskola", vagyis az az iskola, amely közömbös növendékeinek hitével, vallásával szemben, amely eleve nem akar választ adni a gyermeki lélek legnagyobb és legkínzóbb kérdéseire, kitéve gyermekeit annak a veszélynek, hogy életük nehéz pillanataiban a kábítószerekhez vagy a destruktív szektákhoz forduljanak, netán öngyilkosságot kövessenek elő.

"Ne hagyjátok a templomot, - a templomot s az iskolát!" - írta valamikor Reményik Sándor, a kitűnő erdélyi evangélikus költő. Az ő stílusában arra kérlek benneteket, szeretett paptestvéreim és kedves híveim, hogy ne hagyjátok a családot, a templomot, és a növendékeinek Jézus tanítását is nyújtó iskolát!

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu