A Dan Brown-köd

Avagy mit kezdjünk az Istent keresőkkel?

Sok társammal együtt magam is érdeklődve figyelem A Da Vinci-kód című alkotás (könyv, majd film) keltette visszhangokat, fejleményeket. Az eredeti mű önmagában nem érdekel, de a körülötte kialakult jelenségek igencsak beszédesek.

Adott egy kitalált történet, nevezhetjük mesének is, amelyet a kétes hírnevű szerző egy korábbi regényt felhasználva dobott be a köztudatba. Egyesek rajonganak érte, nekilátnak kódot fejteni, mások épp ellenkezőleg, tudományos alapossággal igyekeznek igazolni a leírtak hamis voltát. Mindegy, a lényeg, hogy mindenki érintett, mindenki erről beszél, s ez, akárhogy is nézzük, igen jó üzlet a szerzőnek és a kiadónak.

Hogy Dan Brown milyen lelkiismerettel könyveli el műve sikerét, az leginkább az ő személyes lelkivilágára tartozik, ám hogy az egyház megérti-e a jelenségek igazi üzenetét, az mindannyiunkat érint. Vajon észrevesszük-e, hogy kódfejtés címén, vagy puszta kíváncsiságból emberek százezrei keresik fel azokat a templomokat, ahonnan többek között a papok és a hívek akkori viselkedése, "tanúságtétele" miatt távoztak ugyanők, majdnem örökre? Nem születhet-e valami jó is abból, hogy sokan félreteszik a televízió távkapcsolóját, s a pénzt, amit kólára, cigarettára és egyéb hívságokra költenének, azt múzeumi belépőkre, utazásra fordítják, s tudatlanul is szélesre tárják lőrésnyire beszűkült kulturális szemléletük és világnézetük kapuját?

Sok múlik most az egyházon, rajtunk, keresztényeken, hogy tudunk-e élni a felkínált lehetőséggel, vagy védekező állásba helyezkedve lehúzzuk mindenkiről a keresztvizet, aki egy kicsit is érdeklődést mutat a tanmese iránt. Merthogy tanmese ez a javából. Mr. Brown ugyanis nemcsak azt tudja, hogyan lehet jó botránykönyvet írni, hanem azt is, miből. Tény, hogy az egyház, a vallás, és különösen Krisztus "dolgai" a társadalom széles rétegét valamilyen szinten - bizonyos értelemben tudat alatt - foglalkoztatják, s az is tény, hogy ez a változó mértékű érdeklődés nagyfokú tudatlansággal, ismerethiánnyal párosul. Ez pedig ugyanúgy melegágya a botrányos vallási történetek befogadásának, mint a szekták, szinkretista kotyvalékok és egyéb modern eretnekségek iránti érdeklődésnek.

A kommunikáció kétségkívül némileg felgyorsult az elmúlt kétezer év alatt, s ezt az egyháznak is tudomásul kell vennie. Vagy megfelelő szinten és hitelesen kommunikálunk, vagy maradnak az ilyen feldobott labdák, amiket megint csak van lehetőségünk jól és rosszul lecsapni. Nem mindegy, hogy Dan Brown és "hívei" meséjét támadásnak vagy inkább közeledésnek, mi több segélykiáltásnak vesszük, s ennek megfelelően reagálunk is rá. Az igazi egyházkritika nem a könyvben olvasható, vagy a filmvásznon látható. Akkor fogja az "utca embere", a számára megfogalmazhatatlan "valamit" kereső lélek elhinni, majd látatlanul és felfoghatatlanul is hinni, hogy Jézus tényleg a Megváltó, s nem csak egy botrányhős, ha az Úr követőivel, az adott kor keresztényeivel való találkozások, személyes tapasztalatok elvezetik őt az igazság közelébe.

Nem magunkat, keresztényeket kell meggyőzni a történet fiktív voltáról. Itt a nagyszerű lehetőség, hogy felismerjük és begyakoroljuk: a misszió a másik személy elfogadásával, gondolkodásának megismerésével kezdődik, s ehhez be kell menni az ő utcájába, ki kell lépni a templom falain és az egyházias szóhasználaton kívülre. Ott várnak ránk a keresők, akik ma még kódfejtők, holnap már reinkarnációs tanfolyam résztvevői, aztán a stresszmentesség és a jobb világ keresésének jegyében szcientológia-hívők lesznek, s egyszer talán keresztények. Talán. Rajtunk is múlik...

Gégény István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu