Szolgálat másokért, sokakért

Nyár elején nemcsak a hivatásuk útján most elinduló papokat köszöntjük, hanem minden egyházmegyés és szerzetes papot, különösen azokat, akik felszentelésüknek valamely jubileumát ünneplik. Rostás Sándor verbita szerzetes, a pápai Missziós Művek országos igazgatója, a Názáret Missziós Ház rektora június 17-én ünnepli papságának ötvenedik évfordulóját. Aranymiséje alkalmából kérdeztük őt pályájáról, hivatásáról.

- Szinte az anyatejjel magamba szívtam a vallásos lelkületet a hódmezővásárhelyi tanyavilágban. Már kisfiúként kedvem volt az oltár körül szolgálni, így kilenc évesen a Szeged-móravárosi plébánián ministráns lettem. Az oltár előtt térdelve egy szentmisén valaki szólított: Sanyi, egyszer neked kell majd középre állnod, neked kell bemutatni a szentmisét. Egyből igent mondtam a hívásra. Mindeközben Merksz Elemér, a szeged-belvárosi elemi iskola hitoktatója kezünkbe adta a Kis Hitterjesztő című folyóiratot, amit a mostani rendem szerkesztett a gyermekek és az ifjúság számára. Izgalmasak voltak a cikkek, amelyeket a misszionárius atyák és nővérek írtak messzi tájakról. Egyszer csak rádöbbentem, ha már papnak készülök, miért ne mehetnék távoli földrészekre. Így tíz éves koromtól kezdve készültem hármas hivatásomra: a papi, szerzetesi és misszionáriusi hivatásra.

Mindez közvetlenül a háború után volt. Nagyon szegények voltunk, ezért nem tudtam a missziós hivatásra való speciális képzést elkezdeni. 1948-ban gimnazista kispap lettem a szegedi kisszemináriumban, de éreztem, hogy nem a helyemen vagyok. A következő évben kérésemre aztán segített az egyházközség: a templomunkban dolgozó szociális testvér a rózsafüzér társulat pénztárából vette el az útiköltségre valót. Így utazhattam Kőszegre a verbitákhoz 1949. augusztus 27-én.

1950-ben azonban feloszlatták a szerzetesrendeket. Bérmaatyám közbenjárására Hamvas Endre püspök visszavett a szegedi szemináriumba. A társaim előtt nem említettük, honnan jövök, mert akkor a szerzetesnövendékeket szigorúan tilos volt felvenni kispapnak.

Nyolc helyen szolgáltam egyházmegyés papként: Battonyán, Körösladányban, Ásotthalmon tanyasi káplánként, majd Ijjas József püspök alatt Szeged-Alsóvárosban, Szeged-Rókus városrészben majd a székesegyházban káplánként. Udvardy József pedig önálló plébánosként Dobegyházra, végül Kistelekre helyezett. Elfogadtam, hogy egyházmegyés papi szolgálatot kell teljesítenem, ugyanakkor mindig missziós lelkülettel próbáltam munkámat végezni.

1992-ben kértem elbocsátásomat az egyházmegyei szolgálatból, mert kieszközöltem a verbiták rendi elöljáróitól, hogy igazi misszonáriusként külszolgálatra mehessek. Argentínába kerültem, ahol négy évet töltöttem az Iguasu vízesés környékén. Nagyon fájó volt elszakadni az ottani emberektől, de újabb szolgálatra jelöltek ki: vatikáni megbízással a Pápai Missziós Művek országos igazgatója lettem Magyarországon. Hármas feladatom van: egyrészt a missziós lelkület felébresztése, annak tudatosítása, hogy mindannyiunkra érvényes Krisztus végrendelete: "...menjetek el, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet..." Másrészt a missziók lelki, kegyelmi és anyagi támogatásának megteremtése. Harmadrészt pedig azok útját egyengetni, akikben ébredezik a missziós hivatás. Ebben aktívan is részt veszek, hiszen a Názáret Missziós Ház rektoraként a leendő missziós kispapok képzését is rám bízták.

Mindmáig méltatlannak érzem magam e szolgálatra, s voltaképpen láthatatlan, amit én pozitív eredményként elérhettem. Argentínában, amikor ott pappá szentelésem harminchetedik évfordulóját ünnepeltük, így fogalmaztam meg: "A pap élete a legszebb, leggyönyörűbb, leggazdagabb és minden másnál boldogabb élet a földön. Amikor keresztel, egy istengyermek születik az ég számára. Amikor gyónásokat hallgat, Isten az, aki megbocsát. Amikor a szentmisét mutatja be, és átváltoztatja a kenyeret és a bort, Jézus szavait ismétli. Ezért nincs ember a földön, aki kiérdemelhetné ezt a csodálatos hivatást. Ez egyedül és kizárólag Isten ajándéka. Persze a pap nem a maga számára kapja ezt a hivatást, és nem is a maga üdvössége biztosítására, hanem másokért, sokakért. Ezért kell, hogy a pap az imádság embere legyen, s mindig kész legyen a szolgálatra és áldozathozatalra. S ha a hívek, az Úr Jézus felszólításá szerint lelkipásztorokat, jó papokat kérnek maguknak, napról napra buzgón imádkozva értük, kell is, hogy segítsék őket."

Lejegyezte:

Szalontai Anikó

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu