Botos Katalin

Fenn az ernyő, nincsen kas...

Az államadósságról - egy kicsit másként

"Fenn az ernyő, nincsen kas." Olyan helyzetekre alkalmazták a mondást, amikor valaki többet igyekezett mutatni magáról, mint ami valójában volt. Úgy élt, mint aki megengedhet fényűzést magának, holott nincs rá alapja.

Ezt a magyar gazdaság már legalább másodszor játssza el.

Eladósodásunk számlájára éltünk már a hetvenes-nyolcvanas években is. Sokan még ma is úgy emlékeznek, hogy "milyen jó is volt akkor!", de ez csak azt mutatja, mennyire szelektál az emberi emlékezet. Mert korántsem volt "fenékig tejföl" az a kor. A "kis pénz, kis focinak" megvolt az ára. A perspektívátlanság. A nyolcvanas évek pangását is csak a rendszerváltozás előszele pezsdítette fel: 1988-ban például a Rakpart Klub vitái... Aztán eljött 1989 fantasztikus nyara és karácsonya. Akkor azt hittük és reméltük, hogy a gyökeres változások egy gyönyörű jövőt rajzolnak elénk. Csengey Dénes szavaival:"Európába! De mindahányan!"

Ehelyett majdnem ugyanúgy az adósságválság szélére sodródtunk, mint 1981-ben vagy 1989-ben. Azzal a különbséggel, hogy most még vannak devizatartalékaink a Magyar Nemzeti Bankban. A gazdaság is növekszik. Ugyanakkor már eladtuk a családi ezüstöt is. Ráadásul, külföldre. Ami azt jelenti, hogy lassan elfogy az út alólunk, amelyen a kihívások elől hátráltunk. Már alig van saját vagyonunk, amiből a túlköltekezést kifizessük. Amit pedig eladtunk, azt eladtuk. A tulajdon szent. A jog ebben rendíthetetlen. A gyilkos sortüzek elévülhetnek, de az adásvételi szerződések gyakorlatilag visszafordíthatatlanok. (Hacsak az állami visszavásárlás nem áll a vevő érdekében... Esetleg dupla áron.)

Már csak a "negatív vagyon" halmozódik: így hívják virágnyelven az adósságállományt. - Még szalad a szekér, és fenn az ernyő... De nincsen kas. Kihullott a szekér végéből a rakomány!

Dinamikusan növekvő hazai magánmegtakarítás sincs, amire a túlköltekező állam támaszkodhatna. Ez pedig törvényszerűen maga után vonja a külső eladósodást.

Miért baj ez? Nem mindegy egyébként, ki adja a pénzt, ki finanszírozza a kormányzatot? - kérdezhetnénk. - Nagyon is nem mindegy!

Így volt ez a hetvenes években is. A nemzetközi pénzpiacokon bőven rendelkezésre álló olajdollárokat boldogan adták az úgynevezett szuverén adósoknak, az államoknak, mert egy állam mégse megy úgy csődbe, mint egy magánvállalkozás. Államcsőd, vágtató infláció és nemzetközi fizetésképtelenség persze már előfordult a magyar történelemben, de korunk erősen szabályozott államkapitalizmusa kissé mintha elaltatta volna a bankárok félelmét. Azért most már emlegetnek olyasmit - nem feltétlenül kormánypárti újságokban - hogy pénzügyi válság fenyegeti Magyarországot. Erre nem lehet legyinteni, hiszen a világ vezető nemzetközi pénzügyi intézményei - köztük az IMF (Nemzetközi Valutaalap) - beszélnek túlzott kockázatokról, sebezhető gazdaságról. Széles körben szorgalmazzák a "reformokat".

A reform szót azért használom idézőjelben, mert hangsúlyozni szeretném, hogy ezeknek a reformoknak a lényege egyelőre a megszorító intézkedésekben rejlik. Nézzük, mit tanácsol az IMF jelentése! Bizony, a kormány által tervezettnél nagyobb csökkentéseket tart szükségesnek, és a fiskális hitelesség helyreállítását is elengedhetetlennek tekinti, továbbá azt is szorgalmazza, hogy fogjuk vissza a bankok devizahitelezési expanzióját.

A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete legfrissebb gyorsjelentésében ugyancsak rámutat, hogy a devizahitelezés robbanásszerű elterjedése nagymértékben befolyásolja a hazai pénzügypolitika mozgásterét, s veszélyeket jelent a forintvalutára. Ördögi kör: a devizahitelek terjedése emeli a hazai kamatszintet, ami további devizahitel igénybevételére ösztönöz - tehát tovább mélyíti a problémát -, ha a lakosság és a vállalatok nem félnek a forint leértékelődésétől... Márpedig ma ez nincs eléggé a köztudatban. A hitelek mintegy fele van már devizában, s a lakosság eladósodásának 40 százaléka is devizában áll fenn. Ha a forint - mégiscsak - leértékelődik, az további súlyos anyagi megterhelést jelent a lakosság túlnyomó többsége számára. S hogy ez a lehetőség nem kizárt, arra számos további elemzés utal. Maga az IMF-jelentés rögzíti: jobb lenne, ha lebegni hagynánk egyelőre a forint árfolyamát, mivel úgyis odébb van még az euró bevezetése. Vajon miért jobb ez a lehetőség? Mert segíthetne - írják - visszaszorítani a devizahitelezést. Nyilván azáltal, hogy drágábbá tenné. Hogyan? Ezt nem mondja ki ugyan a jelentés, de világos: leértékelődéssel... Márpedig akkor lesz a polgároknál meglepetés, amikor kiderül: a korábban felvett hitel és a törlesztések értéke forintban ennek következtében ennyivel és ennyivel nőtt, s folyószámlánkról ezért meglepő összegeket von le a bank...

A szerényen "kiigazításnak" nevezett intézkedések mértéke egyáltalán nem lesz csekély. A Jegybank egyik alelnöke szerint 7-10 százalékos GDP-arányos "kiigazítás" lenne indokolt. Gondoljuk csak meg, hogy a GDP a rendszerváltás után mintegy 11 százalékkal esett vissza - s majd egy évtized kellett ahhoz, hogy az ezzel összefüggő életszínvonal-esést visszatornázzuk az induló szintre. S milyen keservesnek találta ezt a magyar lakosság! Itt most nem a GDP csökkentéséről van szó, csak a terhek átrendezéséről: a közpénzügyek területéről a magánpénzügyek területére. Az ország polgárai számára azonban ez felérhet egy rendszerváltozási sokkal.

Egyes közgazdászok drasztikus módon szeretnének véget vetni a költségvetés felelőtlen költekezéseinek. Azt javasolják, hogy az Alkotmányba kellene foglalni a költségvetési deficit tilalmát. Mindenki nyújtózkodjék addig, ameddig a takarója ér. Ha jobb idők járnak, és gazdasági fellendülés van, akkor meg egyenesen teremtsen többletet a költségvetés, hogy azzal törleszteni lehessen a fennálló, s a GDP-hez képest viszonylag magas államadósságot.

Van ilyenre példa a nemzetközi gyakorlatban!

Valahogy kétségtelenül zablát kell tenni a lovak szájába - ez azonban mindenekelőtt a politikusok bölcsességén és tisztességén múlik. A költségvetési juttatások megkurtítása, az adók emelése és a korábban ingyenes juttatások fizetőssé tétele itt nem csupán kissé megcsappantaná megtakarításainkat, hanem napi megélhetési gondokat is okozhat széles rétegeknél.

Hiába, szegény embert az ág is húzza. Csak azt nem értem, mitől vevő ez az értelmes magyar nép az ígérgetésekre és választási ködfelhőkre? Hiszen már másnap reggel ráébredünk a józan valóságra. De minden nehézséget könnyebb lenne elviselni, ha valódi közteherviselést tapasztalhatnánk. A kiáltó jövedelmi és vagyoni különbségek, a milliárdos politikusok takarékosságra intő szózatai hamisan és bőszítően hatnak a természetes emberi igazságérzettel bírók számára. Sokat kell még tennünk azért, hogy megteremtsünk egy igazságosabb és testvériesebb világot.

(A szerző közgazdászprofesszor, a PPKE Heller Farkas Intézetének igazgatója.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu