Múltidéző

"A hó hadaí"

Latin szakon Horatiushoz nem is egyszer különféle fordításait is használtuk: nem feltétlenül "puskaként", némelyik megejtően szép volt. Akkor sejtettem meg, hogy amihez Szabó Lőrinc hozzányúlt, arannyá változott. Ez a megoldása: "Futnak a hó hadaí", egészen elkápráztatott, s teljesen elképedtem, hogy a sok háborúságot kiváltó "magyar Horatius" a függelékbe száműzte, mert a hadai végén az "i" nem lehet hosszú.

Szabó Lőrincre hosszú ideig árnyat vetettek az 1945-ben történtek, igazolása nehézségei és A vezér, melynek ugyan semmi köze sem volt a vezérhez és kancellárhoz, de akit egyszer hírbe hoznak, nehezen tisztázza magát, amúgy is egyre erősebb lett az alternatíva: vagy József Attila vagy Szabó Lőrinc, s a hivatalos irodalompolitika mindent megtett, hogy csak az egyik költő fényeskedjék.

Számomra a Lóci-versek jelentették az egyik csúcsot. Nem a legolvasottabbak, hanem például A légy, de leginkább a Lóci verset ír, s úgy tapasztaltam, valahányszor fölolvastam, mindenkit gondolkodásra késztetett az a két sora: "Az életet csak adja, adja, / Egyszerre csak abbahagyja." A lírában mindig felbukkannak olyan gondolatok, amelyek megoldásán évszázadok óta buzgólkodnak a bölcselők. Emlékezzünk csak Babits kérdésére: "miért nő a fű, hogyha majd leszárad, miért szárad le, ha újra nő?..."

Halála előtt egy alkalommal megfordult nálunk Balatonszárszón. Apámmal eszmélkedtek, talán valami fordítási problémán. Kikísértük az állomásra. A vonatból integetett, kihajtott rövid ujjú fehér inget viselt. Így tűnt el a szemünk elől: fehér ingben, integetve. Búcsúintés volt. Halálhírére elolvastam néhány versét. A földvári mólón ugyancsak a magyar irodalom egyik remeke, a Mozart hallgatása közben pedig mintha a végrendelete volna. Akkoriban a lemezgyűjtés úri passziónak minősült, s halvány irigységgel gondoltam arra: lám, neki megvolt a teljes Varázsfuvola.

Egyetlen felvételét hallottam addig, az volt az érdekessége, hogy Ernster Dezső is énekelt rajta. Székely Mihálynál tökéletesebb basszust ugyan elképzelni sem tudtam, de Ernster sem volt akárki.

Ám nemcsak a Varázsfuvola említése miatt lett e verse egyik kedvencem, hanem elsősorban az a sora ragadott meg: "csak a derű óráit számolom". Egészen más jelentést kapott ez a sor Szabó Lőrincnél, mint az antik bölcselőnél. Majd tíz évig a fordítás gályapadjára kényszerítve, iszonyúan zavaros hétköznapokban, állandó kötélhúzás két nő között - és még hány lehetett? -, egyikük öngyilkosságától fenyegettetve (meg is történt), volt ereje leírni ezt a mondatot, s közben még bizonyára zaklatottan verő szívére is figyelnie kellett.

Öntörvényű és önző ember volt, s e vonásokat költészetében sem nehéz tetten érni. Az ihletet, az élményt kifacsarta, a vers érdekelte, nem annak emberi vonatkozása. A Huszonhatodik év egyértelmű igazolása ennek, de a Tücsökzene önéletrajzisága, ahogyan önmagát megjeleníti benne, ugyancsak elgondolkodtató. Barátai és ellenségei is azt várták és sürgették, hogy önkritikusan tekintsen végig életén, vessen számot hibáival, végezzen életgyónást, s így kérjen feloldozást. Szerintem bűnének csak azt gondolta volna, ha költőként hibázik. De mert ilyesmiről nem nagyon lehetett tudomása, lineárisan írta le élete eseményeit, s ebben a sorban nyoma sincs életgyónásnak és viviszekciónak.

Talán meg sem értette, mit várnak el tőle.

Egyre többen integetnek abból a vonatból, amely szép lassan kihúz az állomásról a halhatatlanok felé. Szabó Lőrincnek külön fülkéje volt benne, s fütyürészve tapasztalja meg a "bűntelenség örömét".

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu