A film mint ikon

Beszélgetés Szaladják István filmrendezővel

A 37. Magyar Filmszemlén vetített alkotások között volt egy, amely egyszerű szépségével, a megszokottól eltérő - mégsem ismeretlen - szemléletmódjával szólította meg a nézőket. Szaladják Istvánnal, a Madárszabadító, felhő, szél című film alkotójával az elengedés művészetéről, az egységről, az istentapasztalatról beszélgettünk.

Elfogadja-e, ha azt mondom: filmjének szövege a költészet birodalmába tartozik.

- Igen, s ebből következik, mind a film, mind a szövegek belső rendje a költészet rendje:kiemelt szerepe van az intuíciónak. Aki racionálisan akarja megközelíteni, nem tudja majd, jóllehet igyekeztem ilyesfajta fogódzókat is elhelyezni, de ezeket is csak annyira és úgy, akár egy versben. E szövegek - melyek egy belső tapasztalat leképeződései - nem kizárólag versek, hanem némely esetben a film belső szerkezetében utalások, máskor példázatok, koanok. A koan a zen buddhizmusban használt fogalom. Talány, amely csak intuitíven fejthető meg. A koanok a költészet rokonai, nem véletlen, hogy a koanok legtöbbször költőiek is.

A film egyik legfontosabb pillére a szabadság, amely egyben megszabadulás is valamitől. Világunkban, amely azt harsogja, hogy birtokolj, hogyan tudjuk ezt megélni?

- Mindig az a kérdés, hogy ki az, aki birtokol? Ki az? A válasz: az én az, aki birtokol. Abban a pillanatban, amikor az ember el tudja gyengíteni az énjét, elvenni az énnek ezt az erejét - ami egyáltalán nem olyan egyszerű -, akkor megélheti ezt a szabadságot. Szándék kell hozzá, de nem biztos, hogy az elég. Valójában ezt az erőfosztást csak gyakorlással érhetjük el. A különböző spirituális hagyományokban jelen vannak ezek a gyakorlatok. A keleti, illetve az ortodox kultúrában még mindig erősen élnek, például a keleti keresztény egyházban talán a legismertebb gyakorlat a "hészükhaszta" imamód. A nyugati kereszténységben Loyolai Ignác gyakorlatai közelítenek ahhoz, amiről beszélek, de maga a mindennapos imádság is ilyen. Mindegyik lényege az elengedés. "Legyen meg a Te akaratod." De nyugodtan mondhatom, hogy ez nem könnyű.

A kereszténységhez milyen a viszonya?

- Minden út a hegy csúcsára vezet, csak más ösvényen. Én nem jártam a keresztény ösvényen, de ha az ember eljut egy darabig, akkor látja a másik út állomásait, állapotait. Bármilyen úton indulunk is el, ugyanazokra az állomásokra jutunk, mert mindannyian emberek vagyunk, s alapvetően ugyanolyan tudattal bírunk. Akadályaink és üdvünk is azonos, még ha más szavakat használunk is rá. Csak a szavakban van eltérés, a kifejezésekben!

Készülő filmje a Bíbortekercs, ebben el is hagyja a keresztény kultúrkört.

- Igen, az a film talán a zenhez áll közelebb. A Madárszabadító elsősorban a kereszténységhez kötődik, de azt szerettem volna, az volt a szándékom, hogy az én szempontomból és a néző szempontjából is inkább vallás fölötti legyen.

Akkor azt mondhatjuk, hogy a vallás támpont.

- A vallás út és eszköz, amelyre szükségünk van. Egy kulturális közegbe ágyazott út. A vallásos utak mögött ezredéves tapasztalatok állnak. Lehetnek vallás nélküli utak is, de azokban is evidenciának kell lennie a transzcendencia tételezésének, belső tételezésének, még akkor is, ha ezt nem feltétlen mondjuk ki.

Filmjének van még egy fontos eleme: az áldozathozatal.

- Igen, áldozathozatalra van szükség ahhoz, hogy megmaradhassunk az egység felé vezető úton, ha úgy tetszik, az üdv útján. Ez az áldozathozatal, az ego lebontása az, amely mindig lemondással jár. Mindig meghalunk egy kicsit, amikor az egónkból letörünk egy darabot.

A szerelem nincs előtérben a filmben, de jól látom, hogy mégis fontos?

- A szerelem a hétköznapi tudat számára az egyetlen megváltási lehetőség. De ha nem úgy működik, mint egy kohó, amelyben az énünk szétég, akkor a birtoklási vágy tönkreteheti. Lesz egy nap, amikor az ember rádöbben, hogy képtelen a másikat birtokolni. Ezt vagy kibírja, és vállalja, hogy a kohóban átalakul a birtoklási vágya, s így megmarad a szerelem, és az ember ettől nemesebb lesz, vagy ha nem vállalja, akkor vége. Az ego fölzabálta a megváltás, a megváltozás, az újjászületés lehetőségét. Filmem azoknak szól, akik képesek odaadni magukat. Teljesen. Előítéletek, intellektuális megfontolások nélkül. Azoknak szól, akik tudnak nézni. Mert sokszor nem is kell mást tenniük. Csak nézni. Ez a film egy ikon, ha úgy tetszik, meditációs tárgy. Másfajta befogadói magatartást kíván. És mert ilyen, épp ezért könyörtelen. Egy tárgy sosem néz feléd. Neked kell felé menned, a befogadónak kell lépést tenni felé. És akkor felfedi titkait, amelyek a te titkaid.

Szép gondolat, a lényeg mégis túl van a szépségen.

- Igen, mert a szépség megint csak eszköz, és felfogásom szerint elsősorban erkölcsi kategória: ami felemel, ami kinyit és a szabadság felé visz. A szépségen keresztül is beléphetünk a szabadságba. Ott, amikor az ember ebben az egységben van, akkor már nincsen szép, se rút, a létezést mégis áthatja valami fény. Azt láthatjuk, hogy fényből van szőve itt minden. Ezért nincs súlya a halálnak sem. Aki ebben az egységben él, annak számára nem létezik a halál.

Nem fél a giccstől?

- Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akik a filmemet giccsesnek fogják tartani, mert nem tudják átadni magukat a létezésnek. A létezés szépségének. Ennek az intellektus szabta gát az oka. Az intellektus mindig távolságot tart, minősít. Az intellektus mindig kettétör.

Hol talált a szereplőkre?

- Pétervárott. A főszereplő egy örmény festő: Robert Ovakimjan. A többiek oroszok.

És miért épp Oroszország?

- A tágasság és az orosz nyelv lágysága miatt. És nem utolsósorban az orosz zarándokénekek miatt, amelyek a film zenéjét adják. Jelen korunkban nem tudok elképzelni hasonlót, amelyből ez a fajta erő és tisztaság áradna. Az orosz ember léthez való viszonya is más. Ott nemegyszer tapasztaltam, hogy a színházi társulat előadás előtt gyertyát gyújt az ikonnál, és imádkozik. De ezen csak mi csodálkozunk, mert elfelejtettük, hogy maga a színház is szakrális tevékenység. S minden kezdet szent, s a kezdet magában hordja a végét is. Ez a szakrális időszemlélet. Mi, a mi korunk csak a profán időben tud gondolkodni, csak azt ismeri.

Meg tudta állni, hogy fényképezzen? Hiszen operatőr is...

- Nem sikerült. Fransiscónak, a film operatőrének előre szóltam, hogy néhány snittet én szeretnék felvenni. Ez egy igen kényes helyzet, de szerencsére elfogadta.

Van különösen kedves jelenete a filmben?

- Amikor a fiú kavicsokat dobál. A vízbe belecsobban egy kő, hullámokat vet, aztán szél kerekedik, és felborzolja a vizet..., eltünteti, felülírja a hullámokat. Az egy nagy pillanat... Ezt nem lehet kitalálni és megrendezni. Ha Kardos Sándor szavával élhetek, ez olyan, mint mikor Isten ujja beleér. Vajon kell ennél több?

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu