Elszakítani az embert a földtől...

Kitelepítések 1945 után

Kitelepítettek Okány határában - 1952

A ház homlokzati falát gerendákkal támasztották meg a kidőlés ellen. A hátsó részen a környékbeli cigányok már lelopták a cserepet. Bajai Nándor megáll a bejáratnál, látszik rajta, ő mást lát, mást is lát, mint amit a jelen mutat: - Hát ez volt az a ház, Vendel bácsiék háza... Bischof Vendel, a nagybácsi 1945 őszén látta utoljára a házat, amikor kilépett a kapun, szegény kis batyuval a hátán, mellette felesége a csöpp gyerekkel. És a vagonok, melyek jó egy éve, 1944 nyarán elindultak, most újra embertömeg-gyömöszöléssel lódultak neki: most is fegyveresek hajtották az embereket a marhaszállító vasúti kocsikba. Átkozott fasiszták, üvöltötték-rúgták őket, s víz nélkül, élelem nélkül, gyereket, öreget, beteget, asszonyt szállítottak a halálszerelvények - most egy másik hatalom nevében...

Ilyen barakkokban éltek a kitelepítettek

Vendel bácsiék a porig bombázott baden-württenbergi Pforzheim városába, ebbe az éhhalásos dúlásba kerültek. A zepellinstrassei házban beszélgetünk:

A Magyarországról kitelepített svábok megérkeznek az átmeneti táborba

- Sokan haltak meg már útközben is. Sem inni-, sem ennivalónk nem volt. Gyógyszerre, orvosi ellátásra nem gondolhattunk. Az idősek és betegek közül számosan nem élték túl az utat... Itt pedig minden rom volt... szinte még érezni lehetett a megégett emberek szagát... ezt a várost, még ma is csak suttogva mernek beszélni róla az emberek, állítólag a svájciak fölbujtására bombázták porrá az amerikaiak 1945 február végén. Merthogy Pforzheim az aranyművesség és óraipar híres központja volt már évszázadok óta. A közeli Svájc nemes nagyvonalúsággal, a világháború ürügyén, így számolt le a konkurenciával.

Szlovákiából kitelepített magyarok - Dunacsúny, 1946. november

Drezda és Hamburg amerikai-angol terrortámadása után Pforzheim szenvedte el a lakosság számához mérten a legnagyobb vérveszteséget. A húszperces támadás után tízezrek hevertek holtan a romok között. A kopasz, város fölé meredő hegy ma is az összehordott pusztulás emléke...

Kitelepítettek gyomlálják a rizst

Mi volt a bűnünk? - néz nyirkos-nedves szemmel az öregember a távolba. Nyilván a csátaljai házra gondol, melybe valahonnan Hajdú megyéből érkezett emberek telepedtek be, a takaros német házba és gazdaságba... mára dől a fal... amikor leromlott a ház, a betelepültek egyszerűen otthagyták... Vendel bácsi szeme pedig elhomályosodik...

"Hiába vallotta magát valaki - 1942-ben - magyar anyanyelvűnek és nemzetiségűnek, hiába tartozott a Perczel-féle hűségmozgalomhoz, hiába kényszerítették annak idején kormányintézkedéssel a német hadseregbe, hiába verték be ablakait, rosszabb esetben a fejét is 1942 és 1944 között megvadult volksbundisták, mindannyian egyetemes kitelepítéssel találták szemben magukat. Múltjuk nemzethűsége mit sem használt: vagyonukat elkobozták, és nevüket feljegyezték a kitelepítendők listájára" - írta az Új Ember 1947. szeptemberi száma, amikor második hullámban megindult a magyarországi németek kitelepítése.

Bajai Nándor némán áll a csátaljai ház előtt. Arra gondol, ha anyagi lehetőségei engednék, újra életet teremtene itt. A német parasztporták szokása szerint a keresztben álló istállóépületben a jászol oldalába még most is olvashatóan bevésve a közeli rokonok neve: Bischof...

Tibor, Bajai Nándor gimnáziumi osztálytársa és barátja Svédországban él. Amikor legutóbb hazalátogatott, elutazott Ipolyságra - Sahy, a térképeken ma Sahy!, fakadt ki Tibor -, hogy továbbra is gondoskodjon fölmenői temetőbeli nyugalmáról; merthogy fölvidéki nemesi családból, az Okolicsányiak közül származik. Visszatérve Budapestre felháborodva mesélte Bajai Nándornak, hogy a megváltott sírboltról lecsiszolták a család nevét, és szlovák halottakat temettek oda... A szülőket 1946-ban sok százezer magyarral együtt kényszerítették át a határon...

Talán még egy esztendő sem telt el, hogy nép- és embercsoportokat, zsidókat, katolikusokat, cigányokat, másokat, a kollektív ítélkezés alapján küldtek szenvedésbe és halálba. Talán még egy esztendő sem telt el, és az új győztesek nép- és embercsoportokat, magyarokat, németeket, polgárokat küldtek szenvedésbe és halálba. Állítólag ez már a béke, a demokrácia és az igazság ideje volt... tanítják ma is a fölnövekvő nemzedékeknek...

A kollektív bűnösség vádja - a benesi dekrétumok - ma is érvényben vannak.

"Elszakítani az embert a földtől, amelyen él s amelyben ősei nyugosznak, kiűzni az otthonból, ahol tűzhelye volt, eltépni tőle a családját, akikért dolgozott, vinni, mint a rabszolgát messzi idegen vidékre, ki tudja, milyen hosszú kényszermunkára: mindez több, mint a kisebbségi jogok sérelme. Ez olyan barbár merénylet az örök isteni igazság ellen, ami túlárad a nemzetközi jogszabályokon s az állami törvényeken. Az annyit emlegetett emberi méltóságnak a szándékos megsértése ez, ami ellen akkor is föllázadna katolikus, magyar lelkiismeretünk, ha nem tulajdon testvéreinkről volna szó. Az, hogy mindez a határainkon túl élő magyarság fiainak szörnyű megpróbáltatása, növeli részvétünket és mélyíti fájdalmunkat, de fölháborodásunk elsősorban magának a borzalmas üldözésnek ténye ellen lázad föl, hogy másfél évvel a nácizmus fenevadjának leterítése után újra előfordulhat ez Európában" - írta az Új Ember 1946 decemberében a felvidéki magyarság elüldözése kapcsán.

A magyar püspöki kar - mint az Új Ember 1947. október 12-i számában beszámolt erről - egyaránt tiltakozott a szlovákiai deportálások és a hazájukhoz hű németek kitelepítése ügyében. Pásztorlevelében ezt írja:

"Csehszlovákiában deportálják vagy kiűzik a kereken 700 000 létszámú magyarságot arról a területről, ahol őseiben is már közel ezer esztendeig egy zárt tömbben élt és lakik a Duna fölött, és amely terület csak az előző világháború után, tehát alig negyedszázada nyert az új államalakulathoz odacsatolást. A kitelepítés, ha mindjárt némi részében kínos állami megegyezés alapján történik is, valójában kiűzés, és körülményei sok esetben nagyon kegyetlenek. Ez az egyik égetően fájó magyar seb. A másik: eltávolítják országunkból a hazához hű német származásúak tömegeit. Ez a gyászos művelet, amelyet a történelem szintén kitörölhetetlenül fog lapjain feljegyezni, most ismét nagy erővel folyik."

Ki hallgatott az egyház szavára? Most is diadalmaskodott a győztesek igazsága - az erő hazugsága...

Ám mindez nem volt elég. Amiről a püspöki kar már nem ejthetett szót - tagjai közül volt, akit megöltek addigra, másokat megkínoztak és életfogytiglani börtönre ítéltek - Jeszenszky Iván, az akkor hét-nyolc éves gyerek személyes élményeként hoszszú évekkel később így rögzítette:

"A távolból hirtelen motorzúgás törte meg a csendet. Hol erősödött, hol tompult a hang, majd nemsokára egy kósza fénycsóva világította meg a szomszéd házat. Másodperceken belül hallani lehetett, hogy nem is egy, hanem több jármű közeledik. Hangjuk olyan érzést keltett, mintha az ember egy hatalmas darázsfészekbe került volna.

- Félek, Endre. Mi lesz ebből?

- Semmi - nyugtatta meg feleségét Endre. - Lehet, hogy éjjeli gyakorlatozás vagy tűz van valahol, bár ez utóbbi nem valószínű, mert a hangokból ítélve a járművek nem egy irányba haladnak, hanem mindenfelé.

A következő pillanatban egy teherautó kanyarodott be az Arany János utcába. A sötétség olyan tökéletes volt, hogy szinte semmit nem lehetett látni, és a kocsi lámpái is csak pár méterre világították meg az utat. (...)

Endre és Jolán csöndben figyelték az éjszakai látogatók lépteit. - Elérték az első emeletet - suttogta Jolán.

- Jönnek feljebb - állapította meg Endre. - Többen vannak. Hallgasd csak! Nem álltak meg a második emeleten sem, és ha nem állnak meg a harmadik emelet pihenőjén, hanem átjönnek a csapóajtón, akkor értünk jönnek... (...)

A lépcsőház úgy zúgott, mintha legalábbis egy század katona vonult volna benne.

- Miért jönnek értünk? - kérdezte Jolán. - És ha már igen, akkor miért kell ehhez ennyi fegyveres? Vagy talán az egész házat ki akarják üríteni? (...)

Az előszobában megszólalt a csengő. Endre kisietett, és kinézett a kémlelőnyíláson, ám abban a pillanatban elvakította a lyukra irányított zseblámpa fénye.

- Kit keresnek?

- Ne kérdezősködjön, hanem nyissa ki! (...)

Endre nem tehetett mást, engedelmeskedett. Az ajtón egy ávós tiszt lépett be, a nyomában két közlegény. A tiszt oldalfegyvert viselt, a másik kettőnél lövésre tartott géppisztoly volt. Endrét maguk előtt tolva nyomultak a szobába. (...)

A tiszt hozzálátott Endre íróasztalának átkutatásához. A fiókok tartalmát ledobálta a padlóra anélkül, hogy bármit is jobban megnézett volna. Egyedül a fényképeket nézegette, azokat is csak felületesen.

Családi felvételek - gondolta magában Endre -, számára teljesen értéktelen dolgok, mégis időzik velük.

Már-már azt gondolta, hogy talán ő is családapa, és a gyerekek fényképei eszébe juttatták az övéit, amikor a tiszt egy fölényes kézmozdulattal lesöpörte a képeket a földre.

- Öltöztesse fel a gyerekeit! - kiabált Jolánra. - Mire vár? Tíz percet kapnak, ne csomagoljanak semmi feleslegeset! Megértette? Csak a legszükségesebb ruhadarabokat vihetik magukkal, valamint egynapi élelmet és vizet.

Endre és Jolán előtt világossá vált, hogy kitelepítésről van szó."

Megkezdődött a városi, osztályidegennek nevezett emberek vidékre telepítése... elég volt a polgári származás, vagy az, ha valamely elvtárs kinézte magának valakinek a házát, lakását...

Katinka születése óta süketségben él. Édesanyja, vele várandósan, novemberben is lábszárközépig vízben volt kénytelen rabszolga módon dolgozni a rizsföldeken. A Városmajorból telepítették ki őket. Amikor a földes szobában megszületett Katinka, s kiderült, a csecsemő hallásával valami baj van, az ávósok - fölsőbb parancs alapján - nem engedték az osztályidegen családot orvoshoz. A fülgyulladás süketséggé hatalmasodott. Katinka nem tudott férjhez menni, gyermeke nem született.

Bajai Nándor nem érti, hogy mindazok, akik néhány évvel korábban már megjárták a táborokat vagy gettóba zárták őket, miért nem tiltakoztak, a maguk kínja jogán, mások kollektív megkínzása ellen. Hiszen az csak részletkérdés, hogy barna vagy vörös mundérban követték-e el mindezt...

Hosszú csöndben állunk az omló falú ház előtt, melybe Bajai Nándornak még ma sincs joga belépni - hiszen jogállamban élünk! "Vajon hányan gondolkodnak el ma azon, hogy rablott holmikon, kirablott életek romjain élnek a maguk anyagi jólétében?" - tűnődik halkan.

Aztán nagy sokára még annyit tesz hozzá: haszonelvű az emlékezés, haszonelvű...

Elmer István

Fotók: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu